A Tericum kiadó már szakértővé nőtte ki magát az utazós-főzős könyvek műfajában, igazán változatos művekkel csábítva az olvasókat. Mintha kicsit túlzásba is vinnék a termelést. Nem mondhatnánk, hogy minden szerzőjükért rajongunk, de az itthon nemrég feltűnt, ausztrál Mary Moody biztosan az egyik kedvencünk lesz.

Moody persze csak nekünk újdonság, hiszen aránylag kevés dolog jut el hozzánk Ausztráliából. Pedig irigylésre méltó kulturális gazdagságot találhatunk odaát. A legszebb angolszász hagyományokat egy kis egzotikummal fűszerezve zenében, filmben, irodalomban. A gasztronómiájukkal sem vallanak szégyent. Bár a rossz nyelvek szerint a legnépszerűbb ausztrál menü még mindig a grillezett hús dobozos sörrel.

Mary Moody tulajdonképpen egyáltalán nem gasztro író, inkább a kertészet témaköre állt hozzá közel mind az írott, mind az elektronikus sajtóban. Ám az Au revoir avagy fél év Dél-Franciaországban címmel megjelent könyvben mégis az evés kerül fókuszba. Igaz, valami teljesen másnak indult az egész. Az ötvenedik születésnapjához közeledő, sokgyerekes, sokunokás Moody pánikba esett, hol is az élet, ami mindjárt eldübörög. Úgy döntött, hat hónapot egyedül tölt, remetei magányban, távol a családjától. Csak a gondolkodásnak, az önvizsgálatnak élve.

A hibát ott követte el, hogy mindezt Franciaországban kívánta megvalósítani. Moody a drágaság miatt lemondott ugyan Provence-ról és megelégedett a kevésbé népszerű Lot térséggel, de mi már tudjuk egy bizonyos Sanders nevű úriembernek köszönhetően, hogy van ám élet arrafelé, nem is akármilyen. És valóban, Moodynak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy egyedül tudjon lenni, olyan pezsgő angol-francia társadalmi életbe csöppen az elhagyatottnak gondolt Lot régióban. Az ausztrál hévvel végigevett csodás, öt-hat fogásos étkezéseknek és a sok jó bornak meg is lesz az eredménye némi plusz kilók és egy ittas vezetésért kapott rendőrségi büntetés formájában.

Ám Moody nemcsak ajnároz és rajong, igyekszik nyitott szemmel járni, és sok más utazóval ellentétben hajlandó bevallani, ha valami hiányzik neki. Mert természetesen a mégoly pompás francia vidék sem adhat meg mindent. Jelen esetben például a thai konyha és a rizs az, ami után szerzőnk vágyakozik. Nyilván senki sem róhatja fel a kis falusi éttermeknek, hogy nem kínálnak valóban tájidegen ételeket a turisták kedvéért, csak olyan váratlanul emberi Moody beismerése: a legnagyobb libamáj-, vaddisznósült- és szarvasgomba-lakomák után is maradhat hiányérzet.

Ha már nem sikerült a vágyott remetei magány, Moody legalább írás közben szembenéz a múlttal, mi pedig ennek köszönhetően őszinte, érzelemdús beszámolót olvashatunk egy különleges ausztrál családról.Mert végülis a könyv lapjain felsorakozik valamennyi családtag,megismerjük az életüket.Kettő az egyben élmény, hiszen nemcsak egy francia régióról tudhatunk meg megint többet, de az igen távoli ország egyik szegmenséről is hiteles képet kapunk.

A kettősség végül Moodyt is bekeríti: a hatodik hónap végére annyira beleszeret Lot-ba, hogy odalátogató férjével közösen házat vásárolnak, amelyet családi nyaralóként használnak azóta is. Amikor éppen nincs ott egyetlen Moody sem, ki lehet bérelni, ha valaki a könyv után testközelből szeretné megtapasztalni az olvasottakat.

KM