Az angol The Sunday Times hetilap idén egy új, rendhagyó  rangsor felállítására vállalkozott, amely Nagy-Britannia 200 legjobb éttermét hivatott definiálni. A lista attól különleges, hogy a népszerű napilap nem a felkent gasztronómiai szakértők, étteremkritikusok, újságírók véleményére hagyatkozott, hanem a feladatra jelentkező olvasók tapasztalatai és véleménye alapján listázta a helyezéseket.

Ez persze mind szép és jó, na de komolyan vehetünk egy ilyen listát? A vendég fogja magát és beszól? Honnan tudhatták, hogy a jelentkező „kritikusok” motivációja tiszta, és nem hülyéskednek vagy éppen érdekből reklámoznak? Honnan tudhatták, hogy a jelentkezők értenek annyit a gasztronómiához, hogy használható véleményt alkossanak egy-egy vacsoráról, ebédről? És nem utolsó sorban, mennyire hűen reprezentálja a 60 milliós lakosság ízlését ez a lista?

Heston Blumenthal. A második helyen

www.matchingfoodandwine.com

Nos, a  Food List a hivatalos szakmai besorolások, tekintélyes kalauzok mellé inkább alternatívát kínál az átlag olvasónak, aki egyúttal a feltételezett átlag vendég is (és persze a gasztro-turistáknak). Irányvonalat ad, hogy melyek azok a brit éttermek, amelyeket egy hétköznapi ember, aki a saját pénztárcájából fizeti a vacsorát,ebédet – és azért megy valahova, hogy jól is érezze magát, nem pedig azért, hogy szakmai konklúziókat vonjon le – látogatásra érdemesnek talál. Ehhez persze tudni kell, hogy a The Times és hetente egyszer, vasárnaponként megjelenő kiadása, a Sunday, az egyik legnépszerűbb lap Nagy-Britanniában, több millió előfizetővel. A lehetőség az éttermek értékelésére elsősorban az előfizetők privilégiuma volt (mivel az ő adataikkal némiképp tisztában is van a médiacsoport), de egy „külsős” is kaphatott esélyt a véleményalkotásra, ha kitöltötte a regisztrációs kérdőíveket, amelyeket az előfizetőknek is ki kellett tölteni, és arra voltak hivatottak, hogy kiszűrjék alkalmas-e az illető   étteremkritikusi feladatra.

A lista elkészítéséhez a Harden’s független magazin olvasótábora is csatlakozhatott, így több mint 8 ezer önkéntes, közel 85 ezer véleménye gyűlt össze. Visszaélésre nem volt alkalom, hiszen minden „kritikus” a saját anyagi forrásait használva látogatta az éttermeket, és mivel a vendéglátó helyeket egyszerre több ember is tesztelte, az eredmény befolyásolhatatlan maradt. A tisztánlátás érdekében az összesítő értékelésekhez még további kérdőíveket is csatoltak, amelyek részletekre bontották, árnyalták a képet. Így a kirívó kritikák a felszínre kerültek, és azt is ellenőrizni lehetett, hogy a véleményező tényleg járt-e a szóban forgó helyen.

Mindezek ellenére az értékelésnek volt egy negatív vonzata is. Legfőképpen az, hogy   néhány arra méltó étterem kimaradt a szórásból, mert túl kevés értékelhető vélemény érkezett be róla. Ez sajnos a tervezett jövőbeni olvasói étteremlistákkal is előfordulhat majd, hiszen az  önkéntes  „kritikusoknak” az aktuális trendek és a kedvük mellett elsősorban a pénztárcájuk szabja meg, hogy hova mennek étkezni. Az újság szerint azonban, pont ez a lista érdekessége s érdemlegessége. S ha a véleményezők száma évről évre emelkedni fog, akkor minden valamire való  étteremnek lesz esélye felkerülni a listára. Arról nem beszélve, hogy a publikum véleménye is sokkal inkább kikristályosodik majd.

A trendekre térve, az angol közönség véleménye meglepő módon nem volt előre prognosztizálható. A vendégeket – amikor ki kellett nyitni  a pénztárcájukat – a sok televíziós konyhai program és a sztárséfek körül alkotott média hűhó a vártnál jóval kevésbé vette le a lábáról. Nagy meglepetés volt például, hogy a Gordon Ramsay Étterem, amely már 10 éve három Michelin-csillagnak örvend csak az 52. helyen szerepel. Főleg, hogy Ramsay másik média gyöngyszeme a Pétrus még ennél is rosszabbul, a 77. helyen teljesített. A vendégek értékelése szerint a legcsúfosabb kudarcot Jamie Oliver éttermei vallották. A Barbecoa, a Recipease, a Jamie’s Italy, a Fifteen és a Fabuloas Feats egyikének sem  sikerült bejutnia a 200-as mezőnybe!

Az eredmények nem csak azért voltak meghökkentőek, mert ezek az éttermek óriási publicitásnak örvendenek, hanem azért is, mert egyikük sem mondható méregdrágának. Márpedig a lista arról árulkodik, hogy az árnak nagy szerepe van a népszerűségben. Az emberek szeretik a minőséget és a csillagokat, de nem a szó szoros értelmében, nem minden áron.

Az első helyezetteken kívül – ahol évek óta garantált az elragadtatás az árak ellenére is – a listán szereplő éttermek zömében 100 font (köeülbelül 32 ezer forint) alatt van egy vacsora ára (az összegben három fogás, egy fél üveg bor, kávé, felszolgálási díj és az áfa tartozik). A 200-as lista élmezőnyét a chagfordi Gidleigh Park étterem vezeti, a Michael Canes fémjelezte francia konyhával. A dobogó második helyén a világhírű Bray-i Fat Duck szerepel, ahol a szakácsikon, Heston Blumenthal kínálja a modern angol konyha ördögien kimódolt fogásait. Itt az ár is igen magas, közel 200 fontot kóstál egy vacsora, amire úgy tűnik, még az átlagvendégek is szívesen spórolnak.

A bronzérmes helyet Marcus Wareing londoni francia étterme foglalja el. A negyedik helyet szerezte meg a brit fővárosból a The Ledbury étterem,  modern angol konyhával,náluk már 75 fontból is kijön egy Bret Graham-féle menü. Az 5-8. helyen francia ihletettségű konyhával működő éttermek sorakoznak, köztük (7.) a messze földön híres londoni Le Gavcroche. A 9. Pascal Proyart londoni One-O-One vendéglője, míg a top 10-es listát az edinburghi Tom Kitchin étterme zárja. Itt még 79 fontot perkálnak le a vendégek egy vacsoráért, de a továbbiakban fokozatosan csökkennek az árak. Oly mértékben, hogy például a 92. helyen (a 200-as lista középmezőnye) lévő japán Dinings-ban már 37 fontért (körülbelül 12 ezer forint) is megvacsorázhat valaki. S ez teljesen átlagos összeg egy angol éttermi kiruccanáshoz. Noha dominál a francia és a modern angol konyha, a japán az indiai és a kínai éttermek kiemelkedően szerepelnek a teljes listán az összes többi konyhához képest, amely azt mutatja, hogy ezeket az angol közízlés nagyon is befogadta.

Aki Londonban jár annak nagyon ajánljuk még az olasz Murano-t (23.), amely egy női séf tehetség, Anglea Hartnett kezébe került és óriási népszerűségnek örvend. S persze – immáron budapesti tapasztalattal – a híres Nobu-t, amely ugye attól különleges, hogy a névadó séf Nobu Matsuhisa a japán konyhát dél-amerikai  hatásokkal ötvözi.

Nos, minden értékelésnek és rangsornak akadnak hibái, ennek, főleg az első százas mezőnyt nézve, az hogy rendkívül London központú. Ám, ha figyelembe vesszük, hogy ez az első ilyen lista, és az évek során bizonyára kiküszöbölhetőek lesznek a regionális különbségek, akkor nagyra becsülhető és főleg követésre méltó. Megmutatja, hogy a többi minőségi besorolás hatására mennyire deformálódnak azok az irányvonalak amelyeket a média követ, ám a közönséget, az átlag vendégeket nem téveszti meg.