A tej és a tejtermékek kereskedelme csak a 19. század végére szerveződött önálló iparággá. Ekkora már Budapesten több százezer családot, gyermekintézményeket, kórházakat kellett ellátni, és gondoskodni róla, hogy a napi sok ezer liter tej és több mázsa tejtermék gyorsan eljusson a fogyasztókhoz.

Kezdetben a munka dandárját a tejes kofák, azaz a milimárik végeztek. Az idők folyamán, a hátukon-karjukon nagy kosarakat és kannákat cipelő asszonyságok „gépesítették” az iparágat – azaz lovaskocsira szálltak, így a 30-50 literes kannákat és tízkilós sajttömböket is könnyebben hordták körbe a városban.

A hazai kocsis milimárik eredete francia-holland vidékről származik, ahol ezt a nemes feladatot az ottani tejes kofák kutyafogatok segítségével látták el. Hollandiában ma már idegenforgalmi látványosság egy-egy kutyák által húzott kordé, de még az 1950-es években is mindennapos látvány volt a kisebb körzeteket imigyen ellátó tejesasszony. Budapesten is kísérleteztek kutyafogattal, de a legközelebbi „tejes” település, Soroksár is olyan messze volt a belvárostól, hogy a kutyák belefáradtak a vontatásba.

A milimári bevonul az irodalomba

A népszínművek keletkezésekor az általános szórakoztatás volt a fő cél, a színházakban olyan darabokat akartak játszani, amelyek sok embert vonzanak a nézőtérre. A milimári feltétlenül ilyennek minősült, hiszen szinte minden fővárosi polgárcsalád ismert egy-kettőt. A népszínmű a 19. század utolsó harmadára visszavonhatatlanul városi szórakoztató műfajjá vált. Sőt, a népszerű stílus Budapesten saját kőszínházat is kapott a Népszínház 1875-ös megnyitásával. Ezt a remek és építészetileg szenzációs színházat utóbb Nemzetiként siratták sokan a lebontásakor. A korszak kedvelt színműírói közé tartozott Balogh Tihamér is, a Milimári szerzője, kinek darabját 1880-ban mutatták be. Az ugyanakkor megjelent kotta címlapján Blaha Lujza látható a Milimári szerepében. A címlapon, a városon kordéjával átszáguldó milimári mögött a Népszínház akkor még új épülete is látszik.  

Megszületik a „Főváros dajkája”

A milimári intézménye tehát sokáig hozzá tartozott Budapest hétköznapi életéhez, utcaképéhez. A fővárosba szállított tej-tejtermék mennyiséget azonban a század végére már 20-30 ezer asszonyság sem tudta volna kezelni. Így néhány lelkes és kezdeményező gazda ösztönzésére 1883-ban megalakult a Központi Tejcsarnok Szövetkezet. A születésénél 41 pestkörnyéki birtok tulajdonosa mellett ott volt az Országos Tejgazdasági Felügyelőség (OTF) is Egan Ede vezetésével  a földművelési kormányzat nevében. Ő lett a továbbiakban a szövetkezet irányítója is.

Egy központi tejüzem létesítése azonban kifejezetten drága mulatság, mert nagyon sok, korszerű – ezáltal elég drága – berendezésre volt hozzá szükség. A „Főváros Dajkája” – ahogy egy korabeli újságíró, Ágai Adolf az üzemi látogatása után elnevezte a tejszövetkezetet – rendezetté tette a város minőségi tej- és tejtermék ellátását, s hamarosan igen látványos elemekkel bővítette a városképet is. 

Tej-, sajtárusító helyek, tejcsarnokok

Szántó András gyüjteménye

A tejszövetkezeti mozgalom rendkívül gyorsan fejlődött és hamarosan átvette a fővárosi tej-, sajt- és túróellátás vezérlő szerepét. Voltak persze gondok is, mert a tehenek nem üzletszerűen termelnek, az ütemezéshez semmi érzékük nincs, úgyhogy a legtöbb tej júniusban, júliusban, augusztusban került az üzemekbe, amikor a fogyasztás a legalacsonyabb. Az igazgatóság erőteljes sajtgyártásba fogott, illetve tejpoharazók felállításával igyekezett áthidalni a problémát. A fővárosi tanáccsal való rövidebb-hosszabb csatározások után sátrakat telepítettek a Városligetbe, a Margitszigetre és az állatkertbe. A minőséget itt is állandóan és szigorúan ellenőrizték. A német mintára megszervezett hálózat a Millenniumi Kiállítás tejcsarnok pavilonjával indult és az 1910-es évekre városi hálózattá bővült.

Szántó András gyüjteménye

A tejivó sátrakból a népszerűségük miatt nagyon gyorsan kisebb épületek, majd a komolyabb kertvendéglőkkel is vetekedő tejcsarnokok, éttermek, sőt kultuszhelyek lettek. A város kiránduló pontjain a 20. század elejére sorra kiépültek az „egészséges táplálkozás” bázisai és az 1910-es évekre már nagyon komoly forgalmat bonyolítottak le. Ekkoriban született a szlogen: tej, sajt, túró – így leszel vasgyúró! Az első világháború után hamar feltámadt ez a vendéglátási ág – hiszen tudjuk, a teheneket nem a gazdaság, hanem a természet vezérli…

A tej- és sajtfélék bolti értékesítése is nagy léptekkel növekedett és szinte minden belvárosi utcában található volt tejszövetkezeti üzletet, vagy elsősorban tejet és tejtermékeket árusító kisbolt.

Szántó András gyűjteménye

A Központi Tejszövetkezet Rt (mert a növekedésben a századfordulóra részvénytársasággá alakult) folyamatosan számos konkurenssel küzdött a sikerért és főként a minőségért. Ehhez már a húszas években kialakították a kereskedelmi propaganda csoportot (ma marketing osztály lenne), ahol szakemberek tervezték meg a reklámokat és információs, népszerűsítő nyomtatványokat. Az egyik ilyen négyoldalas füzet nagyon figyelemre méltó máig érvényes érvelésével és főként színvonalas grafikai tervezésével a jelmez-és díszlettervezőként ismertté vált Vogel Eric grafikus munkája volt. A füzet fontos „agitációs propaganda eszköz” lett, például 12 pontba szerkesztve érvelt a tej és a sajtok fogyasztása mellett, ami azon okok összessége, amiért „200.000 család választja a Központi Tejcsarnok termékeit”.