Itt van mindjárt a forralt bor egy ciderváltozata, a Wassail az északi népek és a britek régi nagy kedvence. Fogyasztása a kelták Yuletide (a yule jelentése az ősi kelta nyelvben: kerék) ünnepéig vezethető vissza. A Yuletide a november közepétől január elejéig tartó ünnepi időszak volt, amelybe beleesett a téli napforduló is. Ennek keretében ünnepelték a fény győzelmét a sötétség felett, és egyben a termő föld ünnepe is volt. A szertartások során tüzeket gyújtottak a fény, a Nap visszatérésének dicsőségére, és az élet örökkévalóságának szimbólumaként örökzöldekkel díszítették környezetüket. Ugye ismerős? Mindezek mellett része volt a rituálénak a közös edényben készült és abból közösen elfogyasztott forralt bor is, amellyel ünnepeltek. Ahogyan a napfordulókhoz általában, úgy a téli napforduló megünnepléséhez is szorosan kötődtek bizonyos termékenységi rítusok. A wassail esetében a forró, fűszeres almaborral nemcsak egymásnak kívántak jó egészséget, de ittak a bőséges almatermésre is, hogy legyen elegendő és jó gyümölcsük a ciderkészítéshez.

foodnetwork

A wassail (ónorvégul: ves heil, óangolul: was hál – jelentése mindkét nyelven: légy egészséges) – mint ital nem sokban különbözik az általunk ismert forralt bortól. A leglényegesebb eltérés, hogy – szőlőtermesztés hiányában – a forralt bor alapanyaga a cider lett, amit gyömbérrel, fahéjjal és szegfűszeggel fűszereznek (manapság naranccsal, áfonyával is ízesítik).   

Készítéséhez anno az északi népek körében leginkább elterjedt alkoholfélét – a mézből és vízből erjesztett mézsört (mead) – is használták. Ezt melegítették fel és adtak hozzá különféle fűszereket, dobáltak bele almadarabokat és fogyasztották a nagyobb méretű közös kupákból.

Ez a hagyomány él tovább a lambswool nevű karácsonyi italban: a mézsört – vagy legújabb kori változatában valamilyen ale-t – melegítés közben habosra verik, fűszereket és almadarabokat dobnak bele. A név eredete körül vannak azonban viták, ugyanis az angol változat szerint a folyadék tetején lévő habban úszkáló, puhára főtt almadarabok a bárányok szőrméjére emlékeztetnek, míg az írek ragaszkodnak ahhoz, hogy az – általuk is előszeretettel fogyasztott – ital nevét ősi pogány ünnepükről a Lamas Ubhal-ról kapta.

Mindkét ital jelentős szerepet kap egy további termékenységi rítusban, amikor az almafákat Vízkeresztkor meglátogatják. Ez alkalommal – a karácsony utáni tizenkettedik napon (Twelfth Night), leginkább január 17-én – e tekintetben ragaszkodnak a hagyományokhoz és a Julianus naptárhoz – felkeresik az almáskerteket, és bő termésért fohászkodva a közös kupából együtt isszák a wassailt és a lambswoolt.

Igen elterjedt karácsonyi ital a egg nog (tojáslikőr), amelyet forró habosra vert tejből vagy tejszínből készítenek nyers tojás, fűszerek (leginkább szegfűszeg, szerecsendió és vanília) és természetesen valamilyen égetett szesz hozzáadásával. Eredete sokkal messzebbre nyúlik vissza az időben, mint ahogyan gondolnánk, és különféle, a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő italok mutatnak rokonságot vele.  

Ilyen például a posset, ez az egész középkori Európában elterjedt meleg alkoholos ital, amely borral vagy sörrel altatott tejből készül fűszerek hozzáadásával. Az csak valószínűsíthető, hogy a tojáslikőr mai formája a posset-ből alakult ki. Ami viszont biztos az, hogy nem árt vele óvatosnak lenni, hiszen Lady Macbeth ilyen mérgezett itallal ütötte ki a Duncan királyt vigyázó őröket…

Még régebbi ital a caudle, amelyet ugyancsak a tojáslikőr egyik ősének tekinthetünk. Készítése legalább annyira emlékeztet a posset, mint az egg nog készítésére. Az alap itt is a tej, amit kenyérmorzsával, mézzel, borral és sáfránnyal forralnak össze, majd tojással sűrítik, végezetül sót, cukrot és gyömbért adnak hozzá.

Mindkét ital közös jellemzője, hogy nemcsak a hideg, illetve a téli időszakban összeszedhető nyavalyák ellen itták preventív jelleggel, hanem – ha már megtörtént a baj – gyógyszerként is megfázásra, náthára, influenzára.

Másik irányt képeznek a téli hideghez, illetve a karácsonyi ünnepekhez kapcsolódó olyan italok amelyek alapját különféle égetett szeszek adják. Ilyen például a hot toddy, amely eredetileg Skóciában készült – helyi jellegzetesként – whiskyből, vízből és mézből, fahéj, szegfűszeg, citromszeletek hozzáadásával. Ismerős lehet az ital, hiszen ez majdnem olyan, mint a grog, csak utóbbiban a whiskyt rummal helyettesítjük. Ezzel együtt Európa szerte kezdetben a brandyvel, illetve a sherryvel készült változatok terjedtek el. A grog feltalálásával várni kellett az Újvilág – és természetesen a rum – felfedezéséig. A rum kellett az – elsősorban Észak-Amerikában népszerű ünnepi ital – úgynevezett hot buttered rum megszületéséhez is. Az ital készítéséhez vajat, sötét – hordóban hosszan érlelt – rumot, cukrot és fűszereket (elsősorban fahéjat, szegfűszeget és szerecsendiót) kevernek össze. Gyakran kerül a karácsonyi asztalra, de fogyasztása már az első hidegek beköszöntével – vagyis hálaadáskor – megkezdődik és egészen vízkeresztig tart. Sajátos módon utóbbi itt is január 17-e, s minő véletlen, ez egyben a rum világnapja is.

S ha forralt borral kezdtük, zárjuk is azzal: ne hagyjuk ki a sorból a hazánkban is elterjedt forralt bort, amelynek eredete ugyancsak messzire nyúlik vissza időben és térben. Melegített és fűszerezett bort már az ókori rómaiak is készítettek, és hódításaikkal a receptet is elterjesztették egész Európában, ám a német nyelvterületen mai formájában Glühweinként ismert forró téli ital valószínűleg mégis leginkább német, illetve osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk Skandináviából. Ott eredetileg Gloggnak (svédül) vagy Gløgg-nek (dánul és norvégul) nevezték.

 A kereszténység térhódításával a pogány hagyományok, ünnepek, rituálék átalakultak, de megmaradt az örökzöld a fenyővel, a fény a gyertyával és szerencsére a forró alkoholos italok is.