Mire jó egy gáztároló?

Míg a földgáz kitermelése folyamatos, a fogyasztás ingadozik. Amit egy kitermelő nem tud elszállítani, azt kénytelen lenne jobb híján elégetni, ezért abban érdekelt, hogy a gázt nagyjából egyenletes ütemezésben szállítsa és értékesítse. A gáz iránti kereslet ezzel szemben szezonális: a mennyiség nagy részét télen tudják eladni a gázszolgáltatók. Így amikor egy nagykereskedő gázt importál, akkor azt is néznie kell, hogy mennyiért tudja eltárolni azt a mennyiséget, amit nem tud egyből továbbértékesíteni. A gáztározó üzleti modelljének lényege, hogy a tulajdonos egyszeri nagy beruházással megépít egy tározót, ami aztán úgy viselkedik, mint egy pénzgyár: a „bérlők” fizetnek az elhelyezett mennyiség után, miközben az üzemeltetés költségei a beruházáshoz képest minimálisak. A befektetés szempontjából alapvetően fontos, hogy a kereslet tartós, és lehetőleg növekvő legyen, hogy az üzlet megtérülését garantálni lehessen. Egy gáztározó tulajdonosa a saját gázát is tárolhatja, ha olyan cégcsoportról van szó, amely egyben gáznagykereskedő is – ez a helyzet jelenleg Magyarországon az E.ON-nal. És ilyen szereplő lehet a helyére kiszemelt Magyar Villamos Művek.

Kinek vannak Magyarországnak föld alatti gáztárolói és hogyan jutottak hozzá?

Jelenleg az E.ON-nak és a Molnak vannak tárolói. A E.ON a Moltól 2006-ban vette meg a magyar olajtársaság földgáztárolóit, valamint a nagykereskedő cég százszázalékos üzletrészét 300 millió euróért a cégek adósságszolgálatának átvállalása mellett. A Mol mégsem maradt gáztároló nélkül, mert a 2005-ös orosz-ukrán gázválság után a Gyurcsány-kormány vele építtetett meg egyet a stratégiai készletek tárolására. Már akkor sem mindenki értette, hogy a biztonsági készletek tárolását miért nem a piaccal (az E.ON megbízásával) oldja meg az állam. Igaz, akkor még azzal lehetett számolni, hogy az európai gázfogyasztás drasztikusan növekedni fog. A Mol a szőregi stratégiai tárolót egy kimerült gázmezőből alakította át 150 milliárdért, majd épült hozzá egy vezeték is 69 milliárdért.

A tároló üzemeltetője az MMBF Földgáztároló Zrt, a Molnak és a Magyar Szénhidrogén Készletezők Szövetségének (MSZKSZ) a közös projektcége: ez utóbbiban nemcsak energiacégek és néhány nagyfogyasztó van benne, hanem az állam is. A megállapodás annak idején úgy szólt, hogy az MMBF Zrt. azért kapta meg az üzemeltetési jogot 33 évre, mert az állam a bevételekből is részesedhet 30 százalékkal, és közben az invesztíció is kifizetődik a beruházó számára. A gáztároló kivitelezését a Mol lényegében előfinanszírozta, kisimítva az egyszerre jelentkező nagy beruházási költséget. A beruházás és üzemeltetetés költségét ugyanakkor végső soron a fogyasztók törlesztik: feltehetően évtizedekig benne lesz még a havi gázszámlában. (Jelenleg a lakosság már két forintnál többet fizet ezért a tételért köbmétereként.)

A hírekben olvashatunk biztonsági (stratégiai) és kereskedelmi tározókról is. Mi a kettő között a különbség?

Röviden annyi, hogy a stratégiai tározónak üzemelnie kell, ha törik, ha szakad, és akkora biztonsági készletet kell felhalmoznia, amennyit a törvény előír. A kereskedelmit viszont csak akkor és olyan mértékben töltik fel, amennyire megéri. Tavaly decemberben az országgyűlés módosította a biztonsági tározóról szóló törvényt. Eszerint a fejlesztési miniszter rendeletben határozhatja meg a biztonsági készlet elhelyezésére szolgáló biztonsági földgáztárolót, ami azt jelenti, hogy a Mol egy rendelettel kimozdítható a pozíciójából – kérdés, hogy ezt megteszik-e. És ha igen, kártalanítják-e a Molt. És ha nem, perre megy-e emiatt.

A kormány szándéknyilatkozatot írt alá az E.ON-nal a gáztárolói és a gáznagykereskedő cége megvásárlásáról. A szerződést a tervek szerint január 31-ig írják alá, a vételáart addig nem is hozzák nyilvánosságra, a sajtóhíreket pedig folymatosan cáfolják. Milyen értéke van ezeknek a cégeknek?

Az E.ON Földgáz Trade Zrt. megalakulása óta csak egyetlen évben tudott profitot termelni. A fő vagyona a Gazprommal kötött hosszú távú gázszállítói szerződés, ami viszont 2015-ben lejár. Gáz-nagykereskedőként bármelyik cég a helyébe léphetne, mellyel az oroszok szóba állnak. Az E.ON gázüzletágán belül a tározók számítanak értékteremtőnek: 2006 óta nem volt olyan év, amikor ne 20 milliárd fölött lett volna az E.ON Storage Zrt. üzemi eredménye, és rendszeresen 10 milliárd forint fölötti osztalékot fizet. A cég könyveiben a tárolók 200 milliárd forint körüli értéken szerepelnek. A forgalmi értékét ugyanakkor jelentősen befolyásolja, hogy adott pillanatban mekkora gázkészlet van betárazva, annak mekkora része az E.ON-csoport saját készlete, és hogy milyen áron számítják be azt a mennyiséget, amit nem lehet értékesíteni, mert az a felelős a rendszer működéséhez szükséges nyomásért (párnagáz). Nagyon fontos szempont, hogy a jövőben hogyan alakul a kereslet és a kínálat: ennek megítélésében különböző prognózisok versengenek egymással. A végső árban lehet felár, vagy engedmény (bónusz vagy diszkont) is, attól függően, hogy az államnak valamilyen – nem feltétlenül ismert – stratégiai okból mit érnek meg a tárolók, illetve hogy az E.ON hajlandó-e lenyelni valamekkora veszteséget a tőkéjének a gyors felszabadulása érdekében. Az üzletet különféle ellentételezések is kísérhetik: feltehetően nem véletlen, hogy az MVM acélszerkezet-gyártója, az MVM Ovit Zrt. lett az E.ON legnagyobb acélszerkezet-beszállítója: 2013-ban a korábbiaknál jóval nagyobb mennyiségre, 4035 tonnára kaptak megbízást.

Mi motiválhatja az E.ON és mi az állam oldaláról az üzlet megkötését?

Az E.ON motivációi jóval könnyebben követhetőek. A vállalat nemcsak a magyar gázpiacnak kíván hátat fordítani, hanem általában a régiós befektetéseiből visszavesz. A szlovák gázszolgáltatóban meglévő részesedésének eladását épp a múlt héten jelentették be. Az E.ON stratégiájából kiderül, hogy az energetikai beruházásainak a fő iránya Délkelet-Ázsia lehet: a magyarországi két cégének az eladásából származó bevétel - a sajtóban megjelent 800 millió-egymilliárd euró (esetleg több/kevesebb) - jól jöhet egy kínai infrastruktúra-beruházásnál is.

A közép-kelet-európai régió szemmel láthatóan nem bizonyult akkora üzletnek az E.ON számára, mint amekkorát remélt tőle. Ez nagyon jól látszik az oroszokkal kötött, 2015-ben lejáró hosszú távú gázszállítási szerződés paraméterein is. Ezt eredetileg a Mol kötötte 1996-ban, amikor az iparági szereplők még úgy becsülték, hogy 2015-ben 15-18 milliárd köbméter körül alakul a magyar gázfogyasztás. Ehhez képest tavaly a gázfogyasztás a 10 milliárd köbmétert sem érte el, miközben a gázkereskedő erre az évre már 10,2 milliárd köbméter gáz átvételét vállalta az oroszoktól. A válság nyomán a tárolókapacitások iránti kereslet is csökkent. Az E.ON Földgáz Storage Zrt. utoljára 2009-ben számolt be százszázalékos (4,2 milliárd köbméter) kapacitásértékesítésről, két évvel ezelőtti tárolói ciklusban 2,8 milliárd, azt követően pedig csak 2,2 milliárd köbméter gázt tudott értékesíteni. Tavaly még párnagáz-értékesítésre is szükség volt, hogy a tárolók jövedelmezőségét alacsony kapacitáskihasználtság mellett is megőrizzék. Azt is kihagyták a számításból, hogy a gázpiaci liberalizáció évek óta erősödő mértékben érezteti hatását: a korábbi monopolhelyzetben lévő nagykereskedő mellett más szereplők, beszerzési alternatívák is megjelentek, ami önmagában jelentős mértékben csökkenti az E.ON Földgáz Trade Zrt. gázfelvevő képességét. (Ennek a hatását elsősorban a nagy - de nem a legnagyobb - fogyasztók bevásárlásain látni, ahogy az már egy 2008-as tanulmányban olvasható.)

Mennyire valószínű, hogy a válság elmúltával ismét jövedelmező lesz a tárolóbiznisz?

Már az is nagy kérdés, hogy az energia- és azon belül is a földgázigény mikor áll vissza az eredeti szintre. De a kereskedelmi tárolók üzleti eredményessége középtávon a határkeresztező kapacitások rugalmasabbá válása miatt is egyre inkább csökken. Magyarország regionális földgázelosztó szerepét rontja, hogy Szlovákiát az Északi Áramlat gázvezeték is el tudja látni Lengyelországon keresztül, miközben a Gazprom által garantáltan felépülő Déli Áramlat gázvezeték az olasz ágon a balkáni szükségleteket is jelentős részben képes lefedni. A gáz iránti kereslet csökkenése, a vásárlási alternatívák keresletelszipkázó hatása, valamint a közeljövőben kiépülő kapacitások mind-mind arra adnak választ, hogy miért akar az E.ON megválni ettől a két cégétől, ugyanakkor megkérdőjelezi az állami szerepvállalás üzleti racionalitását.

Hogyan illeszkedik a bevásárlás az MVM stratégiájába?

Az MVM 2010-ben meghirdetett stratégiája egy "erős, sikeres, integrált, a regionális piacon is meghatározó nemzeti vállalat építéséről" szólt. Ebbe belefér a jelentős gázpiaci szerepvállalás is, de ezen nem tárolókapacitás-vásárlást vagy fölgázkereskedő cég alapítását értették, hanem fővezetékhálózat-fejlesztést. A villamosenergia gerinchálózat fejlesztése mellett és a földgázfővezetékek kiépítését a Nyugat-Balkánon és Romániában, valamint a szlovák hálózattal való összekapcsolás megteremtését. A beruházás nem csupán felrúgja a stratégiát, valamint a beruházások fontossági sorrendjét, hanem teljesen leköti a cég teherbíró-képességét. Sőt, könnyen veszteségessé változtathatja a stabilan nyereséges mamutot. A vétellel kapcsolatban nem nagyon esik szó arról, hogy nemcsak a 800 millió-1 milliárd eurós (esetleg több vagy kevesebb) vételárat kell az üzletbe belekalkulálni, hanem az oroszokkal kötött gázszállítói szerződés is tartalmaz csontvázakat. Az E.ON Földgáz Trade Zrt. jelentős pénzügyi kockázatokkal számolhat, mert a beszerzési szerződés komoly „take or pay” (TOP) kötelezettségeket ró rá. Tavaly mindössze 7 milliárd köbméter volt az oroszoktól átvett mennyiség, miközben a Gazprom felé vállalt éves kötelezettség meghaladta a 10 milliárdot. A TOP-elv lényege az, hogy az át nem vett mennyiséget is meg kell fizetni: ez száz forintos köbméterárral számolva 300 milliárd fizetési kötelezettséget jelent egy hasonló évben. Ha ezt ki kellene fizetni, akkor az megegyezne az MVM által a költségvetésbe becsengetett éves osztalék harmincszorosával. Az E.ON a Gazprom legnagyobb európai partnereként a magyarországi piacra is jelentős kedvezményeket tudott kicsikarni. Az MVM tárgyalási pozíciója ennél sokkal rosszabb - már ha nincs valamilyen kormányközi egyezség más projektekről is. Erről azonban még kevesebbet tudni.

Mi vezetheti a magyar kormányt?

Az MVM részéről nehéz elképzelni, hogy támogatólag állnának hozzá a cég aktivitását, eredményességét adott esetben romba döntő lépéshez. Azt is nehéz ugyanakkor elképzelni, hogy a kormány számára ne lennének világosak a kockázatok. Az ideológiai megfontoláson túlmenően ("a gázinfrastruktúra legyen nemzeti kézben") kell lennie további okoknak is, melyek ennek az adásvételnek a konkrét pénzbeli és egyéb járulékos következményeit igazolják. Az is elképzelhető, hogy a kormány kényszerhelyzetben van, az E.ON ki akar vonulni a magyar gáz-nagykereskedelemből és gáztárolásból, mert jövedelmezőbb piacok vannak a homlokterében. Emiatt nem hajlandó megkötni a 2015 utáni időszakra az oroszokkal a szerződést, viszont tározók nélkül nincs olyan zöldmezős cég, amely gázt tudna venni. De akkor a kormánynak ezt úgy kellene kommunikálnia, hogy nem az évszázad üzletét köti, hanem tüzet olt, és próbálja a helyzetből kihozni a legjobbat. Az szemmel látható, hogy a kormány az oroszoknál is próbál minél jobb tárgyalási pozíciót elérni azzal, hogy egyszerre több ügyet is napirendre vesz, befektetési lehetőségeket felkínálva nekik. Ebben kulcsszerepe lehet a paksi bővítésnek, valamint a bővítés pénzügyi finanszírozásának. Ezzel viszont nagyságrendekkel nagyobb politikai és pénzügyi kockázatot vállal fel a kormány, mint a két E.ON-cég 800 millió–1 milliárd euróba (esetleg többe, vagy kevesebbe) kerülő megvásárlásával.