"Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér" – tartja az elcsépelt mondás, de mi van akkor, ha a reklámokból és a társadalmi beidegződésekből szünet nélkül azt az impulzust kapjuk, hogy "Neked igényeid vannak, elégítsd ki őket, ha kell, hitelből?" És ez igaz nem csak az egyénekre vagy vállalkozókra, hanem magára az államra is. Az állam is vegyen fel hitelt, vagy azért, hogy segítsen a gazdaság talpra állításában, vagy azért, hogy finanszírozza a nyugdíjakat, vagy végső soron azért, hogy sikerüljön megnyerni a választásokat. A teljes társadalom a pénztőke csapdájába kerülhet – írja a Pénzügyi Szemle Online blogja.

Botos Katalin vitaindító írásában kifejti, hogy a folyamat egyszerű és világos: a társadalom igényeit mesterségesen stimulálják, hogy azok az igények végül túlzóak legyenek és túlmutassanak a pénzügyi lehetőségeken. A pénztőke ekkor felajánlja, hogy segít és hitelt biztosít, amit a szereplők (magánszemélyek, vállalatok, állam) el is fogadnak, hisz a háttérben ott motoszkálnak a felfokozott igények – írja a blog.

Innentől kezdve az adósok fizetik a törlesztőrészleteket és a kamatokat – vagy ha nem fizetnek, akkor oda a fedezet, ami vagy elég a tartozásra vagy nem, de a bank hosszú távon nagyot azért nem bukhat –, vagyis a kamatfizetés révén a mindenkori jövedelmeknek egyre nagyobb hányada áramlik vissza a pénzközvetítő rendszerekbe, növelve ezzel a kihelyezést kereső szabad tőkeállományt. Ezáltal tovább fokozódik a gazdaság pénzügyi intézményrendszertől való függése, vagyis egyre több a kihelyezhető tőke, egyre több adóst kellene találni, egyre jobban fel kellene fokozni az igényeket.

Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat nem mehet a végtelenségig, előbb utóbb történnie kell valaminek, ami ezt a spirált megtöri. Mondjuk egy válság, ami sokakat lök a fizetésképtelenség csapdájába, a kormányzatot pedig talán keményebb beavatkozásra ösztönzi – írja a blog.