A másfél ezer halottal és több tízezernyi sebesülttel járó romániai földrengés idején született morbid vicc az akkoriban szokásos „elvtársi” látogatások tájékoztatóját utánozta: „A földrengés meglátogatta a Ceaușescu sújtotta területeket”. Az előttünk álló kérdés: akarjuk-e, hogy az olimpia meglátogassa az Orbán Viktor sújtotta Magyarországot? Most ugyanis, hogy a labdarúgó-Európa-bajnokságon a magyarok megízlelték a csapat sikereiben való osztozás örömét, újult erővel indul el a kormányzati médiakampány, hogy mindenkit meggyőzzön: nekünk kell az olimpia! A döntés pillanatának közeledtével azonban csak a bizonytalanság nő. Az embereket – a politikusokat meg azután különösen – megrészegíti a világ figyelme. Ám szaporodnak az óvatosságra intő hírek.

Francisco Dornelles, Rio de Janeiro állam kormányzója, sokáig kifejezetten optimista volt a riói olimpiát illetően. Nemrég azonban figyelmeztetett: „ha bizonyos lépéseket elmulasztunk megtenni, akkor nagy bukás lehet”. Néhány napja pedig már így fogalmazott: „az olimpia egy nem természeti katasztrófával fenyeget”. S, amitől fél: a pénz kézen-közön elfolyik, a rendőrség nem képes fenntartani a rendet, a rendezvények szervezetlenségbe fulladnak. Miközben a politikusok élvezik a reflektorfényt, a társadalom a csőd és a válság felé csúszik. De miért kell – mondanák sokan – ilyen negatívnak lenni? Miért nem lehet hinni abban, hogy végre megmutatjuk a világnak, mire vagyunk mi magyarok képesek? S miért vagyok olyan pesszimista?

Hát csak azért, mert nap mint nap tapasztalom társadalmunk elmúlt években kialakult működésmódját. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a valóságban visszahozta a feudalizmus közvetlen személyi függésein alapuló kapcsolatait. Országunk – nemcsak a metaforák szintjén – a Mikszáth és Ady által leírt, uram-bátyám rendszerévé alakult. A NER személyi függésre épülő piramisa egy hatalmas szelekciós intézmény: egyesek előtt megnyitja, míg mások előtt elzárja az esélyeket. Azt, hogy ki jut hozzá EU-s forrásokhoz, ki kap lehetőséget az előrejutáshoz, kinek a gyereke mehet egyetemre, vagy pusztán azt, ki vehet részt közmunkában, az új hatalmi elithez fűződő személyes kapcsolat dönti el.

A rendszer azonban cégek és vállalkozások, kulturális és oktatási intézmények, vallási és civil közösségek, sőt falvak, térségek és városok között is szelektál. Ám a kiválasztódás nem a teljesítmény alapján történik, a lojalitás és a szervilizmus a döntő. Aki pedig a brancson belülinek minősíttetik, annak nemhogy a botlásokat, még a súlyosabb bűnöket is elnézik.

A NER tulajdonképpen hatalmas kifizetőhelyek – pl. Művészeti Akadémia, a Századvég, Szerencsejáték Zrt., az MTV és a MNB-alapítványok – rendszere. De ezt a szerepet tölti be egy sor társadalmi projekt – a roma felzárkózási program, a letelepülési kötvény, vagy a stadionépítések – is. Még a közösséget szolgáló akciókat, EU-s programokat vagy térségi beruházásokat szervező intézmények is többnyire kifizetőhelyként működnek. A társadalom ebből eddig csak azt vette észre: kevesek maguknak, a rokonságnak és a haveroknak osztják ki a közpénzeket. Ám egyre szembetűnőbb az újonnan kinevezett helyi hatalmasságok köré gyülekezett csoportok „lekenyerezése”. A polgárok, eredetileg, a választások előtt kiosztott cukorra, liszttel és hússal tűntek megvásárolhatónak.

Azután kiderült, ugyanez a hatás érhető el a kiválasztott csoportok célzott támogatásával: ingyenjegyet a nyugdíjasoknak, rezsicsökkentést a középosztálynak, stadiont a városnak. Most azonban feltárul a Mikszáth által leírt – lásd: Két választás Magyarországon – állapot. Az oligarchák hatalmi piramisuk csúcsáról, amolyan politikai MLM-stratégiával, szétosztják alattvalóik között a sokféle támogatást, azzal a figyelmeztetéssel: ha nem azt teszed, amit elvárok, megbánod!

Lehet erre azt mondani: ez csak ellenzéki rágalom. Csak az fáj nektek – mondja is a rezsibiztos –, hogy Orbán Viktor a miniszterelnök, és a vak is látja, hogy jó irányban mennek a dolgok. Ám az elfogulatlan, de jó szemű és hozzáértő megfigyelőknek más a benyomása. A sokféle szempontot figyelembe vevő és egymást is ellenőrző forrásra támaszkodó értékeléseik (lásd: Worldwide Governance Indicators, Democracy Index, Corruption Perception Index, Freedom Index, Social Progress Indicators, stb.) romló közállapotokról tanúskodnak.

AFP / Christophe Simon

Néhány éve, az atomerőművek működtetésével kapcsolatban vált számomra világossá, hogy a komplex és nagyméretű rendszerek biztonságos irányítása döntő mértékben a kormányzás minőségétől, a megfelelően kialakított intézményi ellenőrzéstől, az átláthatóságtól, és a magas szintű munkakultúrától függ. Ha ezek a feltételek nem állnak fenn, az adott társadalom nem képes hatékonyan működtetni ezeket a rendszereket. Olyan ez, mint amikor egy serdülő vezetési gyakorlat nélkül, részegen, csak a haveroknak imponálni akarván a volánhoz ül. Most már világos azonban: hasonló problémák léphetnek fel az olimpiához hasonló programok esetén is.

Az olimpiák egykor a békét és a megértést szolgálták. Ma azonban kezdenek ugyanolyan szerepet betölteni, mint az észak-amerikai és kanadai indiánok törzseiben a potlatch. A potlatch egy minden képzeletet felülmúló ajándékozással egybekötött ünnepség. Ennek keretében a vendégül látó – többnyire a hétköznapi életben használhatatlan – drága ajándékokkal halmozza el vendégeit. Minél értékesebb és minél több az ajándék, annál nagyobb lesz a tekintélye az adott térségben. Nem véletlen, hogy az ajándékozási verseny „megszaladt”: résztvevői minden rációt felülmúló ajándéközönnel igyekeztek egymást lenyűgözni. Ez azután aláásta a törzsek életét, és csődbe taszítja az egyébként is szegény közösségeket. A kanadai kormány ezért egyszerűen betiltotta a potlatch-t, miután a meghívó társadalmi státuszát emelni hivatott túlajándékozás a közösségek csődjéhez vezetett.

Az olimpiák és a nemzetközi sportrendezvények fokozatosan a törzsi ajándékozási verseny formáját kezdik ölteni. Az elismerésre vágyó, gyakran szegény országok az ilyen programoktól remélik tekintélyük növelését. Ugyanakkor a szervezés költségei rendre túllépik teherbíró-képességüket. A legutóbbi 17 olimpia közül egyedül az 1984-es, Los Angeles-i volt nyereséges. A budapesti úszó-vb költsége az eredetileg kalkulált 8 mrd Ft helyett már 90 mrd felé közelít! A későbbi vizsgálatok pedig feltárják az igazi motívumot: az autokratikus vezetők narcisztikus vágya és a hatalmi elit féktelen mohósága. Ennek azonban (lásd: athéni olimpia) súlyos az ára: a közösség válsága. Hiába kampányol hát a hatalmi elit azzal, hogy a nemzet tekintélye nő, mindenki minket irigyel és megízlelheted a győzelem mámorát, a vége mindig összeomlás.

Az eredetileg 774 mrd-ra tervezett, de az úszó-vb alapján legalább 2000 mrd-ra (!) bővülő budapesti olimpia a valóságban, ellenőrizhetetlen kifizetőhelyek sokaságát jelenti. Az áttekinthetetlen hátterű nagyberuházók és fővállalkozók, átláthatatlan sokaságú alvállalkozók és beszállítók, tanácsadók, szervezők, ellenőrök, információszolgáltató, médiacsapatok káoszában baráti zsebekbe ömlik a közpénz. Ez teszi az olimpia projektjét éppen olyan veszélyessé, mint Paks 2.

Megígérik majd, hogy minden az EU és az Olimpiai Bizottság szabályai szerint történik: törvények szabályozzák a pénz útját, szabályok állítanak korlátokat, és lesz intézményi ellenőrzés. A valóságban azonban mindent felülír a NER: a felügyeletet gyakorló szervezetek kizárólag azzal a jogukkal élnek, hogy elhajtsanak mindenkit – a Transparency Internationalt, az ellenzéki pártokat és a civil mozgalmakat –, aki kérdést szeretne feltenni. A feljelentésre az ügyészség nem válaszol, a rendőrség meg a civileket zaklatja. A rendszer úgy fog működni, mint az MNB esetén, pontosabban, miután tanultak abból, még hatékonyabban.

Így a budapesti olimpia – egyébként lelkesítő – programja a valóságban a közpénzek lojális oligarchákhoz és az őket támogató társadalmi csoportokhoz való becsatornázására szolgál. És a tét óriási! A több ezer milliárdos programnak – ne legyünk rosszhiszeműek – mondjuk, „csak” 15-20% -a lesz ellopható. Ez a pénz valahonnan – az egészségügyből vagy az oktatásból – bizonyosan hiányozni fog. Ám még ennél is súlyosabb: ebből az ellopott pénzből tovább építhető a Kelet-Európában egykor működő patrimóniális rendszer. Ez a helyi oligarchák megkérdőjelezhetetlen uralmára épülő szisztéma képes stabil hatalmat teremteni, ám csak azon az áron, hogy a társadalom versenyképességét alacsony szinten tartja. Ez a rendszer idézte elő régiónk történelmi elmaradását, a 21. században pedig még inkább versenyképtelen.

A megoldás tulajdonképpen egyszerű: el kell fogadni, hogy csak olyan ország (város) szervezhet olimpiát és más világversenyt, amelynek felelős kormányzás indikátorai elérik a 75 pontot. Magyarország osztályzata 2000 táján még 82 pont volt, ma 65. Görögországé – az athéni olimpia idején – nagyjából 66, Oroszországé – a téli olimpia szervezésének idején – 55, míg Brazíliáé ma 63. Ez a szabály ahhoz hasonló, hogy egy 14 évest nem szolgálnak ki itallal vagy nem nézheti meg a 16 éven felülieknek ajánlott filmet.

Belátom, ez sértheti egy egyén, és még inkább egy nemzet szuverenitását. Minden érintett joggal hivatkozna arra, szuverén, mondhatni érett államként döntött: jelentkezett, vállalta a feltételeket, előteremtette a pénzt, és elnyerte a pályázatot. Innentől kezdve hagyják békén! De azért gondoljuk meg: mi a rosszabb? Az, ahogyan a Brexit után annak vezérszónokai kihátráltak a döntésből, és otthagyták országukat a slamasztikában? Vagy amikor előbukkan az olimpia előidézte csőd, az éppen a kormányzó elit a külföldre, a bankokra, az ellendrukkerekre mutogat, de az eszkalálódott árat az átlagpolgárral fizetteti meg?

Úgyhogy kedves magyar polgár: vigyázó szemedet Athénra és Rióra vesd. És kétszer is gondold meg: akarod-e, hogy az olimpia meglátogassa az Orbán Viktor sújtotta Magyarországot?