Scharle Ágota három társadalmi katasztrófa-forgatókönyvet vázolt fel. Az első: a robotizáció miatt csökkenő foglalkoztatottság – feltéve, ha drámai mértékű lesz. A második: a csökkenő születésszám (és elvándorlás) miatt romló eltartottsági arány miatt fenntarthatatlanná váló jóléti rendszerek. A harmadik: a munkára fogható népesség minőségének romlása okán (amit az iskolázottsági szint emelkedésének megtorpanásában észlel) a képzett munkaerő hiánya, emiatt a gazdasági növekedés lassulása. Az elsőt a munkapiac, a másodikat és harmadikat a jóléti állam katasztrófájának tekinti.

Magam nem nagyon gondolok mást, csak máshogy. De ez a máshogy jelentősen eltérő problémaérzékelést jelent, és ennek következtében jelentősen eltérő szakpolitikai megközelítést eredményez.

1.

A robot végtére is csak egy gép, a robotizáció pedig az eddigieknél is összetettebb feladatok megoldására képes gépek alkalmazásának tömeges elterjedését jelenti, aminek eredménye a termelékenység növekedése lesz (egy évszázaddal ezelőtt használatban volt terminológiával: többtermelés). A történelem tanulsága szerint az újabb és újabb gépek feltalálása és elterjedése az emberiség jólétének kétségtelen gyarapodásához vezetett.

Történelmi léptékben van ok optimizmusra, de azon kékgallérosokat és egyre nagyobb arányban fehérgallérosokat, akik munkájukat a robotok miatt vesztik el, képmutatás ezzel vigasztalni, s mentőkötélként csupán az átképzés lehetőségét kínálni. Osztom azt a véleményt, hogy a munkahelyek tömeges és tartós megszűnése esetén a jóléti ellátások egészen új formáira lehet szükség, de az állampolgári jogon járó (az állampolgárságon kívül más feltételt nem támasztó) alapjövedelem biztosan nincs köztük.

Azt viszont egyre inkább elképzelhetőnek tartom, hogy már a közeljövő gazdasági válsághelyzeteiben a szükségessé váló keresletélénkítés eszköze az úgynevezett ingyenpénz (a gazdaságpolitikai publicisztikában helikopterpénz) legyen. A kormány pénzt utal a polgárainak állampolgári jogon, azt várva, hogy mielőbb fogyasztási javakra költsék. Majd, ha erre további szükség nincs, nem utal.

A robotizáció akkor jelenthet komoly veszélyt, ha a mesterséges intelligenciával (MI) egymásra talál és szimbiózisuk kicsúszik a demokratikus ellenőrzés alól.

Ekkor két forgatókönyvet tartok lehetségesnek. Az első szerint e szimbiózist ellenőrzése alatt tartó elit számára az emberiség rajta kívüli része gazdasági értelemben feleslegessé válik. Létrehozza a maga kapitalizmuson túllépő kommunizmusát, s az ökoszisztéma megóvásának érdekében megsemmisít mindent és mindenkit, ami/aki erre veszélyt jelenthet.

A második szerint a szimbiózisba került robotika és mesterséges intelligencia, miután képessé válik a fizikai reprodukcióra, az emberi ellenőrzést alávetett helyzetként értelmezve felszabadító háborúba kezd az emberiség ellen. Mindez disztópia, de semmiképpen sem olyan, mellyel nincs ok számolni. Az viszont biztos, hogy nem a magyar kormány lesz az, mely jól megválasztott szakpolitikákkal mindennek elejét veheti.

2.

Az emberiségnek, ha fenn kíván maradni és a Föld nevű bolygón még hosszabban időzni, feltétlenül szüksége van arra, hogy lélekszáma mielőbb elérje a maximumot, majd csökkenni kezdjen. Vagyis szükség van arra, hogy a teljes termékenységi arányszám (total fertility rate, TFR) 2,1, a népesség egyszerű reprodukcióját biztosító szint alá süllyedjen. Ezt az ideológiailag/politikailag nem túlhevült lényeglátók hajlanak elismerni, ám közülük a liberálisok/baloldaliak ezt csak globálisan tekintik igaznak, míg a konzervatívok/jobboldaliak szerint ennek országonként/kontinensekként is így kellene lennie.

Az előbbiek univerzalista gondolkodásából következően a nemzethalál kategóriája túl lokális, az utóbbiak számára viszont épp ez a központi fogalom. Mint ismert, a magyar kormány a termékenység emelésének szükségességét vallja, ellenzékének egyik fele hajlik ezt célként elfogadni, míg másik fele elutasítja. Az más kérdés, hogy a 2030-a kitűzött 2,1-es szint elérhető-e, de már megközelítése is nagy eredmény volna. Ennek eszköze a családtámogatási rendszerek fejlesztése mellett, sőt azoknál talán nagyobb súllyal a döcögve haladó gazdasági felzárkózás gyorsulása, a közepes jövedelmű országok csapdájának elkerülése, amitől okkal remélhető az Európai Unión belüli munkavállalás ritkábbá válása, sőt a munkavállalók visszaáramlása.

Filep István

A közgazdasági gondolkodás zsákutcája minden olyan gondolatmenet, mely úgy tekint a gazdasági rendszerre, melynek az ember hiányzó erőforrása lehet. Makrogazdasági értelemben nincs olyan, hogy munkaerőhiány. Az emberek tartják fenn a megélhetésükhöz és jólétükhöz számukra terméket/szolgáltatásokat előállító gazdasági rendszert, nem pedig valamiféle tőlük független gazdasági rendszernek van munkaerőigénye. Aki makrogazdasági értelemben vett munkaerőhiányról beszél, az tudatlanul a termelékenység alacsony voltára panaszkodik.

Mindez azzal a megszorítással érvényes, hogy túlzottan alacsony, jóval a 2,1-es szint alatti termékenységi ráta valóban probléma. De ha – némileg önkényesen, de nem alap nélkül – az nem alacsonyabb 1,8-nál, akkor a probléma kezelhető. A TFR a kulcsmutató, nem az eltartottsági ráta vagy a különböző függőségi ráták.

3.

A munkára fogható népesség minősége romlik, amit az iskolázottsági szint emelkedésének megtorpanása jelez. Ugyanis a 2010-2011-es tanév óta folyamatosan nő a középiskolából kimaradók, s csökken a továbbtanulók aránya. E romló tendenciát a köz- és felsőoktatása átalakítása, minőségének, tartalmának és hozzáférhetőségének javítása (ami csak a ráfordítások emelésével érhető el, továbbá szükséges a 16 évre leszállított kötelező iskolalátogatási korhatár 18 évre történő visszaemelése), valamint a tanszabadság korlátainak enyhítése tudná megállítani.

Ez azonban nincs így. Igaztalan mindezért az oktatási rendszert hibáztatni, a balhét az oktatási kormányzattal és a pedagógusokkal elvitetni. Oktatási rendszerünk magasabb kibocsátásra képes, mint amit végül is kibocsát. De hozott anyaggal dolgozik. A baj mélyebb és másabb is annál, hogy az oktatási rendszert, illetve az azt alulfinanszírozó politikát és az összességében emberileg/szakmailag alkalmatlan pedagógustársadalmat tegyük felelőssé.

A rendszerváltás körüli években Forray R. Katalin, 2001 és 2011 között a pécsi egyetem Romológiai Tanszékének vezetője, cigány gyerekek alacsony iskolai teljesítményére próbált magyarázatot találni. Az iskola elvárásait, értékeit, normáit és céljait vetette össze azzal, hogy cigány családok milyen szerepet tulajdonítanak az iskolának, hogyan értelmezik az iskolát. (Az iskola és a cigány család ellentétei. Kritika, 1997. július, 16-19.o.)

Az iskola önképe szerint működése a célok, értékek és normák tekintetében társadalmi egyetértésen alapul, meghatározhatja a megtanítandó ismereteket, a gyermekeket az életre készíti fel, növeli életesélyeiket. Ezzel szemben sok cigány család értelmezésében az iskola működése a nem cigányok által hozott és rájuk kényszerített jogszabályokon alapul, miközben nekik lenne joguk meghatározni a gyermekeik által elsajátítandó ismerteket (különben is az írás, olvasás, számolás megtanulása elegendő). Mert gyermekük „valódi” élete az iskolán kívül zajlik. A szerző tapasztalata szerint még jobb anyagi helyzetben lévő cigány családok is így vélekedtek, s az ő gyermekeik iskolai teljesítménye sem volt az átlagosnál szignifikánsan jobb.

A cigány gyerekek alacsony iskolai teljesítményének legfőbb oka, hogy olyan környezetből jönnek, mely elutasítja azon társadalmi értékeket, normákat és célokat, melyen az iskola, mint oktatási-nevelési intézmény működése nyugszik. Sok cigány család anélkül helyezi magát kívül az iskolával kapcsolatos társadalmi konszenzuson, hogy azzal hatékonyságban versenyezni képes alternatívát állítana szembe.

A cigányság társadalmi integrációja egyenlő e társadalmi konszenzushoz való csatlakozással.

Nem a szegregáció és az oktatás alacsony színvonala a probléma; a leggyengébb magyarországi iskola is van annyira jó, hogy nyolc év alatt megtanítson írni és olvasni. Mégis tömegesen termeli a funkcionális analfabétákat.

És most jön a csavar. A cigányok, a közhiedelemmel ellentétben, nem ezer éve úton lévő és különös szokásokkal bíró indiai migránsok. A cigány nem etnikai kategória. A cigány a 14. századtól máig a társadalom alatti létbe csúszó, cigánnyá etnicizálódó csoportok gyűjtőneve. A társadalom alatti létbe süllyedés – ami nyomorultabb helyzetbe kerülést jelent, mint a társadalmi tagságot megőrizve elszegényedni – a környező társadalommal való kapcsolatok szinte teljes felszámolódásával járt, a túlélés kényszere pedig a környező társadalmat eltárgyiasította. Így egyáltalán nincs ok csodálkozni azon, hogy a cigány családok nem részei e társadalmi konszenzusnak.

A Társadalmi Riport 2018 kötet szerint a magyar társadalom 30-32 százaléka, úgy három millió ember leszakadóban van, s ez az arány az elmúlt három évtizedben, közvetlenül a rendszerváltást megelőző időszakhoz képest semmit sem csökkent. Nem okvetlenül jövedelmi szegényekről van szó, hanem olyanokról, akik életkörülményeik, életmódjuk, életvitelük, képzettségeik és lakáskörülményeik alapján leszakadóban vannak. Leszakadásuk elérheti azt a pontot, ami után kívül találjuk őket bármiféle társadalmi konszenzuson. "Cigánnyá" válnak. Ez valóban társadalmi katasztrófa lenne. Innen már tényleg nagyon nehéz volna visszafordulni.

A szerző közgazdász, szociológus.