Amikor jó 20 éve a digitális forradalom – akkor éppen információs társadalom néven futó – mindent felforgató társadalmi hatásairól kezdtünk el írni és beszélni Csepeli Györggyel, Nyíry Kristóffal, György Péterrel, Z. Karvalits Lászlóval és másokkal, a furcsálkodó reakciók sokaságát kaptunk. Csekély vigasz, "sekély e kéj", hogy mára kiderült: igazunk volt (legalább ebben).

Különösebb éleselméjűségre nincs szükség, hogy a főáramban sodródó tézist igazoltnak tekintsük: a digitális forgószél felkapta, elsöpörte és új formákban szórta szét a kultúra, a gazdaság és politika hagyományos szerkezeteit. A hagyományos paradigma alkotóelemei itt vannak, papírra nyomtatott könyvek, jól síbolható autópálya-építések, politikai plakátok képeiben – de ezek jelentése és jelentősége is drasztikusan átalakul a digitális korban az új formákba rendeződő, új robusztus szerkezetek árnyékában.

A változás mértékét és sebességét mi sem mutatja jobban, mint a magára az IT-re vonatkozó hétköznapi tudás átrendeződése: a YouGov felmérése szerint a mai fiatalok 46%-a már nem tudja, mi az a magnókazetta, 87%-a nem ismeri fel a teletextet, és 67% nem tudja megmondani, mi az a floppy – azon túl, hogy a mentéshez használt ikon.

Ebből, csak hogy lehűtsem saját, korábbi optimizmusomat is, azonban semmi nem következik. Az, hogy jobb hely lesz-e a világ, hogy a digitális forradalom vesztesei vagy győztesei lesznek-e többen, az nagyrészt azon múlik, hogy az egyes emberek, közösségek, cégek, hálózatok és nemzetek milyen sikerrel alkalmazzák a különböző adaptív technikákat. Mert maga a dolog, ez a digitális izé „itt van – pedig senki se hívta”. Ha valamit biztosan tudhatunk, az, hogy sebességében és hatásaiban ez a változásözön csak erősödni fog.

Ma bármelyikünk zsebében nagyobb informatikai kapacitás van, mint ami a Holdra szálló Apollo 11 űrhajót segítette.

Egy egyszerű telefonos alkalmazás, mint a Tinder, nemcsak a tesztoszterontól feszülő tinédzserkort alakítja át, hanem komoly integratív hatása is lehet. Amerikában az applikáció bevezetése után drasztikusan megugrott a különböző rasszok (feketék, ázsiaiak, fehérek stb.) közötti házasságok aránya. Átalakulnak a viszonyok, eltolódnak a kompetenciák, formálódik a cselekvési repertoár. Az egészségügyben a rutinszerűvé vált és hosszú várólistákat okozó MRI olyan diagnosztikai eszköz, amely olyan képet nyújt az emberi testről és a lehetséges betegségek okairól, amely korábban elképzelhetetlen volt.

De hogy állunk ebben a digitális transzformációban, mint individuumok és mint nemzet, és mit lehet tenni, hogy jobb helyzetbe kerüljünk?

A hol is vagyunk kérdését sokáig különböző elterjedtségi adatokkal mértük, de mára ez már nem mutatja meg a lényeget. Már nem a nyers penetrációs adatok számítanak, hanem az, hogy ezeken belül mi történik. Például a 90%-nál magasabb hazai internet-elérési mutató értelemszerűen nincs messze a vezető országokétól. Mobiltelefóniában az ezer főre jutó 1238 előfizetéssel nemcsak az EU-s átlagot előzzük meg, hanem olyan bezzegországokat is, mint Írország (1029), Franciaország (1062), Hollandia (1205) vagy Dánia (1217).

Azonban mára a digitális szakadék helyébe digitális egyenlőtlenség fogalma lép: nem az számít elsősorban hogy van-e hozzáférésünk egy adott eszközhöz, hanem hogy mit csinálunk a digitális térben. Vegyük észre, hogy

az okostelefon elnevezés különös nosztalgikus gesztus, mint amikor a lóerőben mérjük a motor teljesítményét,

telefonjainkat épp telefonálásra alig használjuk: parkolunk, vásárolunk, netezünk, kütyüzünk.

És ha a használat szociológiáját tekintjük, akkor elmaradásunk hirtelen láthatóvá válik az európai élvonaltól: a McKinsey jelentése szerint bankolásban 52%, digitális egészségügyi szolgáltatások használatában 77% az elmaradásunk. (Ez utóbbiban a kelet-európai országok között is utolsók vagyunk.)

(Forrás: McKinsey.com)

Mi a helyzet makroszinten, mennyiben áll készen a magyar gazdaság és társadalom a digitális átalakulásra?

Mivel ez a változáskomplexum az élet minden területét, ha eltérő mértékben is, de átalakítja, hatásának mérése nem egyszerű dolog. Az EU egységes digitális piac kialakításáról szóló többváltozós elemzése nem túl szívderítő, ugyanakkor kevéssé meglepő képet mutat hazánkról a nemzetközi térben. Azért sem csodálkozhatunk ezen az eredményen, mert hosszú évek kitartó semmittevése kellett hozzá.

A kormány ugyanis a függetlenségi, pávatáncos retorika helyett a valóságban – amint azt Parragh László szaniterszakember gyakori és színes megszólalásaiból tudhatjuk – egy, a multikat az olcsó, közepesen képzett szakmunkások kínálatával vonzó stratégiát tekint elsődleges prioritásnak. Ennek a víziónak a lényege, hogy „Legyünk Németország Mexikója”, egy jó fekvésű, szellős összeszerelő csarnok. A digitális transzformáció okosan kihasználó éllovasok helyett ez valójában a „merjünk-kicsik-és-analógok-lenni-és-maradni” programja.

(Forrás: Európai Bizottság)

Másik oldalról a rengeteg kóklerséggel megvert startup-kultusz belesimul ebbe a képbe. Ugyanakkor az olyan, valóban nagyszerű történetek, mint a Prezi, a Ustream vagy az AImotive az ellenpéldát jelentik. A kreativitás és a rengeteg munka gyümölcse ezekben az esetekben a gazdasági siker és – ha szabad Bibó elhasználttá pufogtatott frázisát használnom – a szabadság kis köreinek működtetése. Ezek a kezdeményezések, hogy egy húsz évvel ezelőtti tanulmányomat idézzem, nem a rendszer logikáját követve jönnek létre, hanem inkább a nagy intézmények árnyékában születnek meg, azoktól igencsak eltérő értékeket és mentalitást hordozva.

Hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ebből a helyzetből kitörjünk, arra egyszerre nagyon nehéz és nagyon könnyű válaszolni. Igaza van Scharle Ágotának abban, hogy nehéz a technológiai változás munkaerőpiaci következményeit megjósolni. Amikor olyan állások a legkeresettebbek a piacon, amik néhány éve még nem léteztek – és ebből következően ma olyan képzést nyújtunk, ami bizonyosan nem fogja lefedni az elvárásokat néhány év múlva, lehetetlen pontos és sziklaszilárd agendát készíteni.

A jövőhöz nincs olyan recept, amely dekára pontosan tartalmazza a hozzávalókat.

Viszont – és itt megint csak teljesen egyetértek a vitaindítóval – van valami, amivel, ha a digitális korban való versenyképességet javítani akarjuk, aligha hibázhatunk: a készségeket fejlesztő oktatás kiemelt, brutális mértékű fejlesztése.

Mert bizonyára nagyszerű dolog a domborodó mellkas meg a peckesen feszülő bicepsz – de a nemzet digitális sikeréhez nem a napi egyszeri udvaron tartott tornaórákon keresztül vezet az út.

Néhány éve találkoztam Pekka Himmanennel, a "Hackeretika avagy az információs kor szelleme" című remek könyv szerzőjével, aki első pillantásra ingujjra vetkőzött ortodox rabbinak tűnt, de mint elmondta, ruházata valójában a finn favágók iránti tiszteletének kifejezése. A finn digitális gazdaság és az oktatási világrangsorokban való előkelő pozíció közötti összefüggés megállapítása egyenesen vezetett ahhoz a kérdéshez, hogy: mi az oktatási csoda titka?

Himmanen az oktatásireform-kánon sutba dobását jelölte meg. Finnországban nem központosított tesztekkel és szigorú tekintetű tanfelügyeleti rendszer kiépítésével kezdték meg a felzárkózást. Ellenben különösebb mérőszámok, ravasz beszámoltatási, riportálási és adminisztrálási kötelezettségek nélkül elkezdtek a saját viszonyaikhoz képest jelentős mennyiségű pénzt önteni az oktatásba. Nem az volt a fókuszban, hogy a tanárokat milyen módon ellenőrizhetik, hogy írhatják elő, hogy egy uniformizált tankönyvből mit tanítsanak, hanem olyan mértékben vonzóvá tették a tanári állást, óvodától egyetemig, hogy idővel jókedvű, kipihent és jó minőségű pedagógusok kezdtek el türelmesen, odafigyeléssel – nem kivételesen, hanem általában – tanítani az egyre jobb eredményeket produkáló nebulókat.

Ma az oktatásban és az egészségügyben dolgozók – a rendszerek abszurditása, az évtizedes kivéreztetés miatt – megalázott és letargikus állapotban vannak. Ezek a rendszerek nem tudnak összeomlani, de – ahogy Bajnai Gordon fogalmazott nemrégiben – nem a robbanásszerű véget előrevetítő trombózis, hanem elnyúló szenvedéssel járó rák fenyegeti. Ehhez a rendszerhez asszisztálunk, ezzel kollaborálunk mindannyian.

A szerző szociológus.