Szereti ön Händelt?
A kérdésre a hazai közönség csak bizonytalanul válaszolhat; évek óta „elvonásban” van része. Miközben Európában a zeneszerző operáinak reneszánsza folyamatos, itthon még a tervezett bemutatók is elmaradtak. A Budafest egy érdekes kísérlet erejéig megkezdte a törlesztést: a Rinaldo című művet mutatták be a Hilton Dominikánus udvarában.
Händel: Rinaldo
július 27., Hilton Szálló Dominikánus udvara
A Budafest nyári zenei fesztivál előadása
Georg Friedrich Händel 296 év múltán megjött a Rinaldo © Gramofon |
Nos, e névjegy került színre a Hilton Dominikánus udvarában, egy óra negyven perces, húzott változatban. A rövid verziót az udvart keretező luxusszálló igényelte, védelmezvén a lakók nyugalmát. Közönségbarátnak is minősíthetjük e megoldást, első nekifutásra talán ennyi is elég a barokk zeneirodalomból. A Händelnél (és általában a barokk operákban) rendszerint bonyolult cselekmény fontos szálai jól követhetők maradtak – ez a műsorfüzet szerint Török Tamara dramaturgiai munkájának köszönhető. A kétnyelvű – magyar és angol – műsorfüzet elég precízen vezet végig a történeten, de a kiadvány sajnos elköveti a mai marketing-guruk szerintem megbocsáthatatlan hibáját: a magyarországi, budapesti premiert ősbemutatónak nevezi. Legyenek szívesek a promoterek és plakátszövegezők végre megtanulni: ősbemutató egyetlen egy van, a legelső előadás! Ez pedig, mint fent írtuk: Londonban zajlott, 1711-ben.
Több bosszankodni valóra nem emlékszem. A zömmel operaházi muzsikusokból verbuvált zenekart Bartal László vezette. Munkássága korábban sokszor ébresztett bennem erős kételyeket; az úgynevezett standard operarepertoár némely darabját hallottam már tőle szürkén, kedélytelenül. Azt hiszem, a barokk kor az igazi terepe. Nem először adta tanújelét, hogy biztos és a stílussal adekvát az arányérzéke, ritmikai érzékenysége, koncentrációja, amellyel az énekeseket segíti ebben az irodalomban. Az udvar festői, ám nehéz játéktér, nyitott volta miatt akusztikailag is problematikus. Most jó helyen ült a zenekar, valamivel fölöttük öt szék és kottaállvány, valamint néhány nagyméretű antik karakterű álarc adta a látványt (Balla Margit elképzelése). A két hősnőt, Armidát és Almirenát Fodor Gabriella és a Fodor Beatrix énekelte. Két, hangban, muzikalitásban, stílusban kitűnően fölkészült és gondos foglalkoztatásra méltó művész. A Budapesten diplomázott Yang Li számára a nadrágszerep – itt Rinaldóé – nem újdonság, de hangjának volumenét keveselltem a rettenthetetlen hős figurájához. D. Hegyesi Gabriella és Haja Zsolt remekül zárkózott föl az összeszokott hármashoz. A rendezés (Almási-Tóth András) nem tolakodott Händel elé: néhány diszkós mozdulattal utalt a jelenre, ezeket a jórészt külföldiekből álló – egyébként hálás és minőségi – publikum mulatságosnak tartotta.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
Búcsúzni, nagyon szépen
A régi sláger így int: Búcsúzni csak nagyon szépen szabad… Nos, ennek tanulságát a Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája egyaránt megfogadta. Az együttes három azonos műsorú, emlékezetesen szép koncerttel fejezte be az évadot Budapesten.
Mesteri sétálgatás és fütyörészés
Modern, artisztikusan rendkívül igényes és nagyot szól a Modern Art Orchestra. Így volt ez június 27-én, a Columbus hajón is, amikor ifjú szaxofonosuk, Mester Dániel szerzeményei alkották a műsor nagyobbik felét. Ő pedig kitett magáért.
Nem Cuki, kissé sótlan
Candy Dulfer és barátai nyári turnéjukon Magyarországot is útba ejtették, a Petőfi Csarnok közönségének egy részét pedig ámulatba. Jó hangulatú parti kerekedett, de hogy ez minek volt köszönhető? A hangosításnak és magának Candynek biztosan nem.
Libabőr Lübeckben
Ha eddig nem hallottunk volna a Schleswig-Holstein Zenei Fesztiválról, idén bizonyára megjegyezzük a nevét: a világsztárokat felvonultató, csaknem kéthónapos rendezvény vendége ugyanis idén Magyarország. A Gramofon Zenekritikai Műhely kritikusa a nyitókoncertet hallgatta meg Lübeckben.
Lezser muzsika tíz fokban
Különleges hangulata lehet egy olyan szabadtéri koncertnek, amelyen „komoly” szimfonikus zenekar lép fel szórakoztató igényű műsorral. Persze arra nincs garancia, hogy a hallgatót az örömzene varázsa az első pillanattól hatalmába keríti. A Miskolci Szimfonikus Zenekar hangversenyén is csak az utolsó percekben oldódott a hangulat.
