De Geerhallen, Norrköping Új élet a textilgyári telepen © Gramofon

A világ egyik legrégebbi, 1888 óta folyamatosan működő fesztiválja a Nordiska Musikdagar (Északi Zenei Napok). A helyszín évről évre változik: idén Svédországban, a Stockholmtól 162 kilométerre fekvő Norrköpingben randevúztak dán, finn, izlandi, norvég és svéd zeneszerzők, előadók, valamint a vendég ország, Portugália képviselői.

A négynapos fesztiválnak Norrköping még svéd viszonylatban is kivételes feltételeket biztosított. Ebből az egy eseményből általános következtetéseket levonni a kortárs zene északi helyzetére nézve talán félrevezető, de a hazai tapasztalatok felől nézve az ottani viszonyok megközelíthetetlenül ideálisnak látszanak. Pedig a zeneszerzők arrafelé nagyjából ugyanarra panaszkodnak, mint az itthoniak, a koncertszervezők ugyanazokkal a nehézségekkel néznek szembe, mint magyar kollégáik, ráadásul mostanában Svédországban is a kulturális költségvetés visszafaragására számít mindenki - nem alaptalanul, hiszen a jelenlegi kormány adócsökkentési programjának megvalósításán dolgozik. A közönség pedig ott is alig érdeklődik a kortárs zene iránt.

Az utazó számára úgy tűnik, hogy a 125 ezer lakosú, a XIX. század végére ipari várossá fejlődött (5500 főiskolása révén egyetemi városnak is nevezhető) Norrköping sikeresen lábalt ki az 1970-es évek elejének gazdasági válságából, amikor elsősorban textilgyártásra épülő ipara roggyant meg látványosan. A zömmel száz év körüli épületmonstrumokból álló negyed lebontásra vagy rehabilitálásra szorult.

A svédek az utóbbit, a teróület újrahasznosítást választották; s mivel ipari műemlék-együttesnek tartották a lerobbant csarnokokat, a központi kazánt, a raktárakat, a vízenergia hasznosítására szolgáló zsilipeket, a víztárolókat, a csatornákat, az ipari hidakat, azokat eredeti formájukban megtartották, de az új funkciónak (pl. múzeumi, felső- és középfokú oktatási funkció) megfelelően belülről átépítették. A terület építészeti erőviszonyait radikálisan átalakították azzal, hogy egy vízfolyásokkal, vízesésekkel körülölelt területre felépítettek egy impozáns, modern épületet, a Louis De Geer konferencia- és koncertközpontot. Ebből a város nívós szimfonikus zenekara (Norrköpings Symfonikorkester) is profitált, hisz régi terméből átköltözhetett az 1299 férőhelyes, akusztikai szempontok alapján tervezett új „palotájába” (De Geerhallen). A fesztivál tucatnyi kiemelt előadásából hármat itt rendeztek meg, de nem a várható nézőszám, hanem a produkciók jellege miatt. Egy szimfonikus zenekari hangversenyt (videó-vetítéssel kiegészítve), egy elektroakusztikus technikával felszerelt nagy létszámú fúvószenekari koncertet és – a portugál Remix Ensemble révén – egy ensemble-produkciót hallhattunk itt.

A De Geerhallenből alagúton keresztül is megközelíthető másik fontos helyszín a Flygeln. A Millenáris Teátrumhoz hasonló, de annál jóval komfortosabb, mobil nézőteres, modern technikával felszerelt, 600 fős (a nézőtér elbontásával duplájára növelhető) terem a rock-koncertjei miatt valószínűleg népszerűbb a fiatalok körében, ám az itteni négy előadást teltház közeli érdeklődés övezte. Egyik sem volt a szó hagyományos értelmében koncert.

Natasha Barrett (augusztus 29.) Trade Winds című, majdnem egyórás kompozíciója például „hangszóró-zenekarra” készült: a tizenhat, körben elhelyezett hangszóró gyűrűjében foglalt helyet a hallgatóság. Az előre elkészített, természetben rögzített hangmintákból építkező darabot a helyszínen keverte a zeneszerző – kulturált, finom, nem az érzékek kizsigerelésére, hanem értő hallgatásra apelláló, figyelemre méltó munka. Másnap, hasonlóan speciális viszonyok között zajlott a Kroumata Ütőegyüttes zenei szeánsza. Az 1978-ban alapított, hat fős Kroumata az északi régió meghatározó zenei műhelye, a fesztivál egyik nagyzenekari koncertjén is (Rolf Wallin: Tides) közreműködtek. Az egyébként remek muzsikusokból álló csapat – elfogultság nélkül állítható – mostani előadásai alapján elmarad a magyar Amadinda átlagos produkcióitól. Ugyancsak a Flygelnben volt látható egy összművészeti produkció, a Petri Kekoni Company táncszínház, a Finnországban alkotó Jovanka Trebovic (zeneszerző) és a többek között Björk által is népszerűsített kiváló izlandi költő, Sjón (teljes nevén: Sigurjón Birgir Sigurson) szövegeire épülő előadás. Nekem az Avanti! Vonósnégyes által játszott muzsika tűnt a projekt legértékesebb részének.

Az egykori fűtőház Kulturális innováció © Gramofon

Egy magyar koncertlátogatónak furcsa, de a svéd zenei életben már évtizedek óta meghonosodott előadásfajta volt a Flygeln utolsó eseménye. Szeptember 1-jén, koradélután a Damkören La Cappella női kar, néhány hangszeres előadóval kiegészítve Karin Rehnquist népzenei motívumokból építkező Till Ängeln med de brinnande händerna című, nagyszabású darabját adta elő. Az előadás műfaját a svéd közönség számára teljesen érthető módon dramatikus koncertként határozták meg, ami annyit tesz, hogy a kórus egy színházi rendező elképzelései szerint a színpadon jelmezben, meghatározott koreográfia szerint mozogva, többnyire kotta nélkül énekel, a metaforikus szöveghez igazodva, színházi hatásra törekedve adja elő a zeneszerző – saját fogalmaim szerint – kórusciklusát. A színpadi játékban a hangszeresek, sőt a karnagy is részt vesz, a szólókat megformáló énekes pedig színpadi értelemben egyfajta főszereplővé válik. Hogy a félamatőrség kockáztatásával van-e ennek az előadási formának értelme, kérdés. Ám az is biztos, hogy a mi kórusaink aligha lennének rávehetők az ilyenfajta munkára.

Az egykori fűtőközpont, amelyet négy, hatalmas kémény ékesít, valóban templomra emlékeztet, és a belső tér kialakításának minimalizmusa is a kora középkori erődtemplomok hangulatát idézi. A környezet ideálisan egészítette ki a felhangzó kompozíciókat. Az előadás nívója, a megszólaltatott darabok magas színvonala, a határozott koncepció szerint építkező műsor a fesztivál egyik legjobb produkcióját eredményezte. Az elhangzó művek – Henrik Ødegaard: O Magnum Mysterium; Lasse Thoresen: Diphonie I; Georg Friedrich Haas: Hertevig-Studien – mindegyike élt a mongol és az észak-norvégiai népi gyakorlatból ismert speciális énektechnikával, a felharmonikus énekléssel. Az egészen különleges akusztikus hatások kialakíthatóságára mindhárom zeneszerző érzékenyen reagált, más-más módon, de mindhárman emlékezetes művet alkottak.

Izgalmas koncerteket rendeztek az egykori iparterület határán álló Crescendo nevezetű helyen, amely majd fél évszázada jazzklubként vált népszerűvé a városban. Egy késő éjszakába nyúló, háromkoncertes Mini-fesztivál mellett két elgondolkodtató délutáni koncert is volt itt; mindkettő zenepedagógia tanulságokkal szolgált. Az egyiken zenetagozatos gimnazisták műveit szólaltatta meg egy harsonás és egy ütős. A kompozíciókat műhely jellegű tanulmányokkal alapozták meg, a fiatal zeneszerzőjelöltek ismerkedtek a hangszerek játéktechnikai jellegzetességeivel, a harsona és a különböző ütőhangszerek kombinációinak hangzáslehetőségeivel. A közös munkát egy zeneszerzőtanár irányította. Az elhangzó művek alapján ezt a fajta tanítási metódust abszolút sikeresnek találtam. Általános iskolásokkal dolgozott a másik koncert muzsikusa, aki egy szintetizátorral kiegészített elektromos csellón játszott. A játékos – kompozíciós értékkel nem bíró – műveket a gyerekekkel közösen alakította ki; volt, hogy csoporttal dolgozott, más alkalommal pedig egyetlen fiú elképzeléseit valósította meg. Hogy ezek a fura zenét alkotó gyerekek nem fognak a későbbiekben sem idegenkedni a fura zenétől, az biztos.

Az ingyenes kiegészítő rendezvényekkel együtt körülbelül nyolcvan mű hangzott el. A komponisták nagyobbik része az 1960–70-es generációhoz tartozott, és igen sok közöttük a nő – ez mindenképpen feltűnt a magyar viszonyok között edződött látogatónak. Miként az is, hogy a művek tekintélyes része egészen friss, az utóbbi egy-két évben készült el, s ehhez képest a többség mégsem ősbemutatóként hangzott el. Ez többek között azt jelenti, hogy a darabok nem halnak meg azonnal a premier után, valamint, hogy a fesztivál művészeti koncepciójáért felelős személy nem látatlanban, „bemondásra” választott a produkciók között. A szervező team kétéves előkészítő munkája előzte meg az eseményt. Az "edukáció" sem maradt el: a koncertek mellett kurzusok, szemináriumok, konferenciák is voltak, felvonultak a kortárs zenével foglalkozó lemez- és kottakiadók.

A négy nap alatt minden olyasmi megtörtént, ami a különböző magyarországi fesztiválokon egy egész év alatt szokott megtörténi. Volt, hogy úgy éreztem magam, mint a „néhai” Földvári Napokon vagy Pannonhalmán. Máskor a Korunk Zenéje, vagy a Mini Fesztivál rémlett fel, de akár úgy is alakíthattam a programomat, mintha a Making New Waves fesztiválon járnék, és akkor még nem említettem a Magyar Rádió kortárs zenei sorozatait vagy az olyan eseti fesztiválokat, mint amilyen a Kurtág 80 volt. A nagyobb költségvetésű produkciók összehasonlíthatatlanul gazdagabb kínálata viszont még sokáig Svédországot fogja eszembe juttatni.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely