Budapesti Mahler Ünnep
Szeptember 9-16., Művészetek Palotája

Thomas Hampson Mérnöki pontosság, drámai gesztusok © Gramofon

Harmadszor rendezték meg a Budapesti Mahler Ünnepet – hamar megszoktuk, hogy a nyári lazaságból visszazökkenve, ezzel a gondosan felépített sorozattal kezdődik az új koncertévad. Az ünnep struktúrája is kialakult, bár idén a nagy nemzetközi hírnévnek örvendő konferencia elmaradt. Ami persze nem jelenti azt, hogy a Mahler-recepcióhoz kötődő, a zeneszerző-operaigazgató budapesti tevékenységét fókuszba állító kutatómunka ne folyna, de a tudományt nem lehet sürgetni, friss eredményekkel akkor érdemes előállni, ha megalapozottak.

A Budapesti Fesztiválzenekar mégis szolgált felfedezéssel: Viktor Ullmann Theresienstadtban készült operája, az Atlantisz császára magyarországi bemutatójával. Novemberben, a Trafóban ismét hallható lesz a darab, méltatására ekkor visszatérünk. És természetesen készült az ünnepre új magyar mű: Vajda János operanovellája, az Apokrif az öt kenyérről. A nagyzenekari hangverseny műsorát háromszor is eljátszotta a BFZ, Fischer Iván vezényletével. Kezdetként a II. szimfónia önálló koncertszámként, Halotti ünnep címmel is gyakran elhangzó első tételét játszották. Majd a fiatal svéd szoprán, Miah Persson Richard Strauss négy zenekari dalát énekelte, s ő szólaltatta meg a IV. szimfónia utolsó tételében felcsendülő Mennyei életet is.

Richard Strauss zenekari dalait a biztos ízlésű Miah Persson igen disztingváltan adta elő. A IV. szimfóniában azonban túl tartózkodónak tetszett, és a zenekar is túlságosan „kiglancoltan” szólt. 1999-ben hallottam először a művet a BFZ-től eindhoveni vendégjátékukon; sokkal fűtöttebb, viharzóbb előadásban, amihez erősen hozzájárult az akkori szólista, Verebics Ibolya emelkedett megszállottsága. Miah Persson hamarosan anyai örömök elé néz, nyilván ez is korlátozta abban, hogy a legszélső pontig merészkedjen. Tavasszal vele kerül korongra a mű, addig személyes attitűdje sokat változhat.

Már az is hagyomány, hogy egy-egy sztárvendég meghívásával zárul a Budapesti Mahler Ünnep, s az invitáció költségeit a Művészetek Palotája vállalja. Idén egy rég várt – és főként aktív, a pályája zenitjén járó – énekes, Thomas Hampson Liszt- és Mahler-dalokat énekelt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Nehezen melegedett át a nézőtér, néhány tájékozatlan beletapsoló megint okozott némi zavart. Itt újból említeni kell a koncertszervezők és a kasszakulcsot őrzők közös felelősségét. A hazai publikumot, amely Európa-szerte híresen érzékeny volt egykor, sikerült a kamaraműfajokról leszoktatni. Hegyeshalomtól balra (de legalábbis a német nyelvterületen) a legeldugottabb faluban is tudják, hogy ki Thomas Hampson, és hogyan illik dalcsokrokat hallgatni… A bariton azonban nem csupán nagyszerű énekes és muzsikus, hanem csodálatos intellektus is, aki páratlan eleganciával hódította meg a közönséget, és adott bőkezűen ráadást. A daléneklés nem pusztán állóképesség és felkészültség dolga, hanem intelligencia kérdése is. Hampson, akit színészi képességeiért is módfelett kedvelnek a rendezők és a karmesterek, mérnöki pontossággal adagolta a Mahler-dalokhoz a drámai gesztusokat. Az előadásban a kiváló Wolfram Rieger zongoraművész volt a partnere. Visszavárjuk mindkettőjüket.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely