Kölni Rádió Szimfonikus Zenekara
Km.: Genia Kühmeier – ének; karmester: Szemjon Bicskov
szeptember 24., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szemjon Bicskov Jólirányzott szuperforték © Gramofon

Persze a szolid érdeklődésnek vannak előnyei is, például a nézőtéri csend. Ám ez kevéssé lelkesíthette a kölni zenészeket, akik a színpadra belépve, az üres emelet látványával szembesülve érezhetően meglepődtek. Ezt érzékelve – nyilván a közösségi erő demonstrálásának szándékával is – a publikum meglepően hosszú, biztató tapssal köszöntötte a helyüket kereső muzsikusokat. Valószínű, hogy e biztatás nélkül is a legjobb tudásuk szerint dolgoztak volna, mert ugyan mi értelme lenne a produkcióra áldozott rengeteg munkaórát elvesztegetett időnek tartani? Már a Till Eulenspiegel első perceiben kiderült, hogy ez a zenekar mindent tud: az eufonikus hangzásban elmerülve gyakran olyan érzésünk támadt, hogy – az eufórikus érzések hatalmába kerülve – elvétjük a darab értelmét. Ezen persze volt okunk csodálkozni, hiszen ilyen tiszta vonalvezetésű, értelmes, a zenei logikát és az elbeszélés természetességét egyaránt érvényre juttató interpretációt koncerten még nem hallottunk. S a kérdést, hogy vajon a legjobb hazai zenekarok képesek lennének-e ugyanerre, azzal láttuk megválaszoltnak, hogy bizonyára igen, ha egy-egy koncertre tizenkét próbaóra helyett azt a bizonyos rengeteget, mondjuk harminchatot fordíthatnának. S nemcsak egy-egy, valamiért jelentősnek tartott fellépés előtt, hanem évtizedeken keresztül. Ugyanis a Kölni Rádiózenekar koncertjén az volt a határozott benyomásunk, hogy a megtapasztalt hangminőség évtizedes érés, és nem egyszeri nekifeszülés eredménye. Az alap, amire Bicskov a Till értelmezését – mely nem volt sem hivalkodóan eredeti, sem átlagosan szürke – építette, adva volt. Ez az együttes képes ugyanis arra, hogy a darabban valóban csak egyetlenegy szuper-forte legyen, mely színben, dinamikában, intenzitásban eltér a tucatnyi megelőző és rákövetkező fortétól, hogy így váljon tükörpontjává az egész kompozíciónak – olyan magaslati hellyé, ahonnan visszamenőleg és előre is a teljes darab belátható. És arra is képes volt a zenekar, hogy a darabot indító vonósállás tökéletes „klónját” hozza létre a befejezés előtti pillanatokban. Ez a körmondatba rejtett szuperlatívusz természetesen Szemjon Bicskov munkáját dicséri.

Az első rész második blokkjában hat zenekari dal hangzott el, Genia Kühmeier közreműködésével. A jó érzékkel és remek ízléssel ciklussá formált sorozat kezdetén (Titkos felszólítás, op. 27/2) Kühmeier még kereste önmagát, ám a második dalban (Gyermekemnek, op. 37/3) rátalált a megfelelő tónusra, és hangja is átmelegedett. A hang egyébként még nem túl jelentős, nincs sajátos, azonnal felismerhető színezete, alul hamar ködbe borul és a felső regiszterben is csak egy viszonylag szűk terjedelemben él igazán. Nem tudom a fiatal énekesnő életkorát, de ha igaz, hogy nemzetközi karrierje mindössze öt éve kezdett kibontakozni, akkor a hangban még sok lehetőség rejlik; felfelé is nyílik majd, lefelé is tisztul még a jövőben. A kamarazenei megoldásokban bővelkedő, csendesebb és bensőségesebb dalokban viszont már most is megindító volt. Igazi lírai alkat, akitől a tolakodó színpadiasság távol áll.

A második részben Strauss monumentális képeskönyve, az Alpesi szimfónia hangzott el. Ezt a „nemszeretem”, bombasztikus darabot ilyen jól még nem hallottuk. Talán azért, mert Bicskov elhitette az együttessel, hogy ez a mű mégiscsak több egy zenekari jutalomjátéknál, a képeskönyvhasonlatnál maradva: érdemes elolvasni a képaláírásokat is. A magas színvonalú estét Bicskov egy varázslatosan előadott ráadással koronázta meg, amikor búcsúzóul eldirigálta Elgar Enigma-változatainak első részét. Ezt a gesztust vegyük biztatásnak, és reménykedjünk abban, hogy a közeljövőben eljátsszák majd a folytatást is. Akkor már zsúfolt ház előtt.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely