UMZE Kamaraegyüttes, karmester: Kocsis Zoltán
Január 20., Olasz Kultúrintézet

Charity Tillemann-Dick. Küzdelem egy nehéz szólammal © Gramofon

Másodszor láttam Kocsist az UMZE élén; a megelőző közös koncert (Fesztivál Színház, 2007. április 7.) revelatív élményére ma is tisztán emlékszem. Miként akkor, most is a XX. századi modern zene klasszikusaitól játszottak. Az előadók a műsoron szereplő legnagyobb műveket különösen ihletetten és pontosan közvetítették, a felcsendülő darabok státusa – klasszikus remekművekről beszélünk – egy pillanatra sem kérdőjeleződött meg. Mivel e sorok írója elfogult Anton Webern zenéjével kapcsolatban – a múlt század legmuzikálisabb bécsi zeneszerzőjének gondolja –, elsőként az Öt zenekari darab (op. 10) és a Concerto (op. 24) előadásáról beszél.

A XX. század eleji modern képzőművészetnek vannak ikonná vált alkotásai – olyanok, melyek egy képzőművészet iránt közepes érdeklődést mutató tárlatlátogatóban is erős késztetést váltanak ki. Ha híre menne, hogy például Picasso Avignoni kisasszonyait kiállítja valamelyik múzeum, akkor senki sem lepődne meg azon, hogy sorba kell állni a pénztárnál. Azok is meg szeretnék nézni a modern művészet egyik ikonját, akik egyébként Munkácsy Mihály festészeténél elvontabbat nem szívesen fogadnak be. A zenetörténetnek is vannak ilyen ikonszerű remekművei: a modern kor hajnalából ilyennek gondolom Webern Öt zenekari darabját. S ha a hasonlatnál maradunk, vajon miért van az, hogy ezt az ikonszerű művet alig-alig lehet koncerten hallani, s ha műsorra tűzik, nem kígyóznak sorok a pénztárnál? Talán mert oly rövid (az egész nem több öt percnél), vagy azért, mert a zenekarok nem tudják beilleszteni koncertprogramjaikba, vagy azért, mert előadása „aránytalanul” sok munkát igényel? Kétségtelen, hogy Webern zenéje rendkívüli módon nem tűri el a hibás előadást, ugyanis nincs lehetőség a javításra. Ha egy hang nem a megfelelő dinamikával, hangszínnel, artikulációval (most akkor a hangmagasságról ne is beszéljünk) szólal meg, akkor az végleg úgy marad. S ami igaz az egyéni feladatokra, az sokszorosan igaz az összjátékra. Egyetlen melodikus vonallá, törésmentes ívvé összefoglalni egy tíz-tizenöt hangszerre osztott, törékenységében is tökéletesre formált zenei miniatűrt – nos, ez a zenekari mesterség legszebb kihívásai közé tartozik. Az UMZE és Kocsis maximálisan megfelelt az elvárásoknak, sőt, a lemezfelvételekkel összehasonlítva tökéletesebb, érzelmesebb, folyékonyabb, megindítóbb előadásra csodálkozhattunk rá. Egy hibátlan remekműre.

Stravinsky szellemes Nyolc hangszeres miniatűrjével kezdődött a műsor. A Katona történetének zenei világával rokon darab az 1921-es Les Cinq Doigst című zongoramű 1963-ban hangszerelt változata. Az eleven tónusú előadás tökéletes összhangban állt az aznapi, különösen enyhe, tavaszias időjárással. Remekült sikerült a Hajnóczy Júlia (ének) közreműködésével eljátszott Pribautki (1914), és jó választásnak tűnt az első félidőt az 1953-as, egyszerre komoly és játékos, de mindenképpen reprezentatív Szeptettel zárni.

A második rész a furcsaságok jegyében telt. Elhangzott Schönberg Herzgewächse (op. 20) című dala. A szopránénekesnőt (a koncerten a fiatal Charity Tillemann-Dick lépett fel) egy furcsa – hárfából, cselesztából és harmóniumból álló – kisegyüttes kíséri. Az 1911-ből származó kompozíció (a Pierrot Lunaire közvetlen előzménye) az egyik legsajátosabb Schönberg-opusz; Webern szerint ez a Maeterlinck megzenésítés a „zene csúcsa”. Ennek ellenére nem túl népszerű az előadók körében, mivel az énekszólam meglehetősen kényes. Hírhedt a darab hosszan tartandó, pianissimo csúcshangja (magas C feletti F!) a dal utolsó sorában. A váltakozó metrumú dalt feszülten taktírozó Charity Tillemann-Dick hősiesen küzdött meg szólamával, az interpretáció minden pillanata arról tudósított, hogy az énekszólam valóban irtózatosan nehéz. Ez némileg elidegenítette a művet, ettől függetlenül zajos sikert aratott, Kocsis meg is ismételte a mű előadását. (Másodjára nem sikerült jobban…)

Feltehetőleg a Schönberg-darab hangszerösszeállítása inspirálta Kocsis Zoltánt, amikor Richard Strauss dalát (Ständchen) és Ravel zongoraművét (Miroirs/5 – A harangok völgye) átírta. A Strauss-dal (elnézést a kifejezésért) fertelmes lett, s a zongoramű sem nyert semmit általa. Ám a koncertről nem ezt az élményt vittük magunkkal, hanem egy fiatal német zeneszerző, Jörg Widman (1973) invenciózus darabjának (Freie Stücke, 2002) örömzenélés-szerű előadásának hangjait.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely