Beethoven: Fidelio
Karmester: Fischer Ádám, rendező: Kovalik Balázs
Bemutatók: október 5., október 11., Magyar Állami Operaház

© Gramofon

Az évadot nyitó felnőtt premiert túlzott várakozás előzte meg. Ez volt az Operaház tavaly kinevezett művészeti igazgatója és főzeneigazgatója, Kovalik Balázs és Fischer Ádám első látható és hallható együttműködése.

Fischer Ádám azért ragaszkodott Beethoven Fideliójához, hogy mélyebben megismerje a zenekart és az énekkart.

Ezt az okot csupán azért érdemes hangsúlyozni, mert az operajátszás új európai tendenciáit bemutató, csak részben szcenírozott Müpa-beli Parsifal-előadás idején (2006) már két éves kapcsolat fűzte a karmestert a Magyar Rádió zenei együtteseihez, elsőrendűen a szimfonikus zenekarhoz. Ott szakmai szempontok alapján, akkurátusan készítette elő a produkciókat Kovács László; ez is segítette Fischer dolgát.

Az Ybl-palotában két, az utóbbi években hullámzó teljesítményt mutató együttest kapott kézbe a főzeneigazgató. Bár a Fidelio második részének első és második képe között előadott III. Leonóra-nyitány mindkét szereposztás bemutatóján hatalmas ünneplésben részesült, a tapsnak volt némi flottatüntetés jellege. A publikum így fejezte ki: elégedett azzal, amit hall, csak a látvány elfogadhatatlan számára. Pedig szeplők pöttyözték a produkciót – ezek írhatók arra a számlára is, hogy a Beethoven-mű nehézségéhez képest rövid volt a felkészülési idő, a nyári és szezon eleji külső vállalások után a zenekar nem került elég jó kondícióba. A vonóskar sokat csiszolódott, de a fúvósok hangja nem hallatszott makulátlannak. Talán a Nemzeti Hangversenyterem akusztikája által elkényeztetett fülünk most érzékelte, hogy a legutóbbi felújítás tényleg rontott az operai hangzásviszonyokon. Az instrumentumok kopottsága is okozhatta a helyenként fátyolos tónust. Fischer Ádám korábban kijelentette: új hangszereket kíván vásároltatni. Megerősíthetjük: itt az idő.

Az ünneplésből jutott az énekeseknek is. Az egyik szereposztásban Szabóki Tündének, aki itthon Leonora szerepével debütált operaszínpadon, és Evelin Herlitzius helyett szinte beugrásszerűen vállalta a feladatot. Thomas Moser csalódást okozott, kedvetlen és öreg hangú Florestant hozott; Friedmann Kunder Roccója korrekt volt. Telitalálat Váradi Zita Marzellinéje. A másik szereposztás azzal az élménnyel szolgált, hogy ismét ráébredhettünk, Berczelly István (Pizarro) milyen jelentős egyéniség: szolgálja a rendezést, de művészi szuverenitása mindig túlmutat az adott szituáción. A másik Leonóra, Rálik Szilvia becsülettel letudta a kottát, de az a belső tűz, bensőséges nőiség hiányzott belőle, ami Szabóki Tünde alakítását megemelte. Florestanként Mathias Schulz is bemutatkozott, meglehetősen középszerűen.

Kanyarodjunk vissza a mai operajátszás kérdéséhez. Kovalik Balázs, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára Szegeden és a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon, a Hajógyári szigeten és a Millenáris Teátrumban, a szentendrei Művészet Malomban és a budapesti Művészetek Palotájában friss és emészthető gondolatokkal adott muníciót a néző számára, hogy vele tartson új gondolatok felfedezésében. Kovalik Balázs, a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója ezúttal mintha froclizni akarná a közönséget. Ez a publikum – sajnos tény – sokkal kevésbé nyitott, mint a Haydn-Mozart-Beethoven szentháromságban szocializálódott bécsi közönség. Ám az osztrák fővárosban – és ebben megint egy követ fújhatunk Kovalikkal – nem egyetlen helyen folyik operajátszás. Ahány hely, annyi kor és stílus.

Kovalik provokál. Nem hiszem, hogy a „vallásgyalázó” pecsétet kell a művészeti igazgatóra ütni, amiért a passió-párhuzamot hozta a Fidelióba. Hogy ehhez a pekingi Gyöngy-piac krajcáros tucatáruit használja (lásd a Krisztus-figura biciklilámpaként villódzó szívét, a szentek fényfüzéreit, a Star Wars lézerkardját stb.), csak arra vall, hogy Kovalik néha – mostanában gyakrabban – hajlamos a túlzásokra.

Az alapötlet kitűnő: Leonóra a rivaldaszinttől nem mozdul el. Fiúalakja, Fidelio (Horváth Virgil) játszik helyette a felső három emeleten. Ő kelt vonzalmat Marzellinében, ő kíséri Roccót sírt ásni a mélybe. Csakhogy ő a passió-párhuzam hőse is; szenvedéstörténete egyszer Leonóráé, máskor Florestané. Magyarázhatjuk: ők ketten egy lélek, de a fináléban, a világító liliomokat hordozó angyalok körében, Szűz Mária köntösében is ugyanez az alak tűnik föl. Nem számoltam, vajon a passiójárás mind a tizennégy stációja megjelenik-e a színen, de észrevettem, hogy az első képben aláhanyatló alak homlokát Marzelline megtörli a kendőjével, mint egykor Veronika Jézust. Felfogtam a többi utalást is: Rocco Pilátusként mossa kezeit egy római katona által odanyújtott mosdótálban (nem ő készül megölni Florestant, hanem Pizarro). Észleltem a foglyokat és börtönőröket egyaránt érintő kiszolgáltatottságot, hiszen olvastam Illyés Gyula versét a zsarnokságról.

A tagadhatatlanul impozáns látvány és a túlpörgő asszociációk miatt a nézőknek alaposan meg kell küzdeniük azért, hogy Beethoven Fideliójával kerülhessenek kapcsolatba. Talán ezért is tapsolták meg oly tüntetően a leeresztett függönnyel megszólaló III. Leonóra-nyitányt.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely