Mozart: Così fan tutte
Karmester: Fischer Iván
december 4., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Fischer Iván – a Kanári-szigetek után Budapestre is elhozta a Cosít © bfz.hu

Nicolas Hytner rendezését 2006-ban a Glyndebourne-i Fesztiválon mutatták be; akkor a Felvilágosodás Korának Zenekara játszott Fischer Iván pálcája alatt. A rendkívüli sikerű produkciót gyorsan DVD-re vették, eljátszották a BBC Promson, majd – ahogy szokás – turnéra bocsátották. (Idén egyébként újabb művek indultak útnak a fesztivál repertoárjáról: a Carmen, A varázsfuvola, illetve a Jancsi és Juliska.)

Amit hajdan a szocialista kultúrpolitika nagyobb dicsőségeként hirdettek – mármint, hogy a színházi előadás menjen „tájra”, azaz a házon (épületen) kívüli tájelőadásra –, azt minden hangzatos ideológiai megfontolás nélkül gyakorolják a piacgazdaságban működő színházak, fesztiválok. Ha már sok pénzt fizettek egy produkcióért, kapjon nagyobb publicitást, és esetleg hozzon még egy kis bevételt a „tour”. A táj- vagy turné-előadás persze elképzelhetetlen kompromisszumok nélkül, hiszen X és Y főszereplő nem ér rá, más kötelezetsége van. Az adott térbe készült díszlet nem utaztatható fél Európán keresztül, hiszen a szállítási költségek hatalmas ráfizetést termelnének. Viszont megmaradhat a rendezés szelleme, a zenei megközelítés eredetisége, szépsége – ez történt a Così fan tutte esetében is. A novemberi Kanári-szigeteki előadások után a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben még háromszor szólalt meg a mű.

Alkalmazkodva a környezethez, csupán néhány bútordarabbal jelezték a játékteret, amely Glyndebourne-ban sem volt túl cifra, legfeljebb otthonosabb, és a világítás jóvoltából derűsebb, üdébb. Három név azonos a 2006-os bemutató listájával: a vezénylő Fischer Iváné, a Dorabellát alakító Anke Vondungé és a Ferrandót játszó Topi Lehtipuué. Luca Pisaroni helyett Tassis Christoyannis adta Guglielmót, Juliane Banse pedig Fiordiligit, Miah Persson helyett. A DVD alapján nehéz megkülönböztetni Nicola Rivenq és William Shimell Don Alfonsóját, illetve Ainhoa Armendia és Claire Ormshaw Despináját: oly hasonlóan nagyszerűek fizikai megjelenésben és hangban is. Nicolas Hytnernek tehát nagyon karakteres elképzelései voltak a játékról, a figurák viszonyáról.

A Così kamaradarab, hat szereplővel. A képlet egyszerű: két szerelmespár bensőséges kapcsolatát két külső alak – Don Alfonso és Despina – teszi próbára. A rokon szituációban, Shakespeare Szentivánéji álmában Oberon és Puck varázslata borítja föl, majd oldja meg Lysander és Demetrius, Heléna és Hermia szerelmi négyszögét. Da Ponte librettója mellőzi a varázslatot, elvégre a Felvilágosodás korában keletkezett. A Così óriás paradoxon, de nem morális diktátum. Tükör, amely hol vonzónak, hol egy kicsit elrajzoltnak mutatja arcunkat. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar budapesti előadása ilyen, változó felületű tükröt tárt elénk. Ha föl is fedeztünk e képen egy-két szeplőt (Juliane Banse és Topi Lehtipuu hangi állapotának ingatag voltát), pompásan szórakoztunk. Várjuk a folytatást.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely