A Camerata Salzburg hangversenye
Közreműködött: Joshua Bell
Vezényelt: Louis Langrée

március 20., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
(A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenye)

A koncertműsor mintha a sznob koncertlátogatói réteg ízlését lett volna hivatott kielégíteni. Lehet, hogy inkább politikusok, protokollemberek tetszésére pályázott, mintsem zenekedvelőkére? Az első részben Csajkovszkij örökzöld Hegedűversenye hangzott el, amit nagyon könnyű giccsesen játszani, de Bell első hangján hallani lehetett, hogy ő messze el szeretné kerülni ezt a zsákutcát. Rendkívül árnyalt hangképzéssel szólaltatta meg a híres főtémát, nem lihegte túl, nem rázta-zokogta szét sűrű vibratókkal. Hegedűhangja pedig egészen rendkívüli. Annyira könnyed, hogy a dallamok szinte szárnyalnak, ugyanakkor kiegyenlített minden régióban, a magas E húr regisztere pedig, ami másoknál sokszor éles, nála vaj lágyságú, csengő, mégis meleg, testes.

Az első tétel kadenciájában – itt a zenekar elhallgat, és csak a szólistáé a terep – lehettünk tanúi először a – nevezzük így – Paganini-effektusnak: a közönség lélegzet visszafojtva figyelte, mit művel ez a fantasztikus képességek birtokában levő ember a színpadon, milyen hangok hagyják el hangszerét. Nem feltétlenül a virtuóz akrobatamutatványokra gondolok, bár azokból is volt bőven; itt a rögtönzés, a „ki tudja, mi következik” izgalma igézte meg a hallgatóságot. És „mellesleg” a makulátlan technika, a muzsikálás keresetlensége, természetessége. Volt valahol egy megpengetett akkord – ennek hangjai teljesen betöltötték a nagy hangversenytermet, elhalását pedig mint messzire rúgott labda vonalát követtük. Paganini szelleme a ráadásban jelent meg újra: Henri Vieuxtemps Amerikai emlék (Souvenir d’Amérique) című darabját akár semmiségnek is nevezhetnénk, hiszen egy triviális amerikai népdalt, a Yankee Doodle-t dolgozza fel több variációban, érezhetően a hegedűs technikai felvértezettségét demonstrálandó. De az előadás már-már remekművekkel tette egyenértékűvé. A hegedű bendzsóként szólt, másszor vérpezsdítő country-zenét játszó zenekarként, másszor csilingelő üveghangokon szólalt meg rajta a téma. Joshua Bell lehet, hogy sztár, de hogy nagy művész is, az biztos.

© Gramofon archiv

Csajkovszkij Hegedűversenyét sosem hallottam még ilyen kis létszámú zenekarral, de ez a méret tűnt ideálisnak, leszámítva azt, hogy a kürtök és a trombiták aránytalanul kiszóltak. Máskor nem tapasztalt módon volt tökéletesen transzparens a zenekari kíséret, így az is feltűnhetett, hogy zeneszerzői szempontból mennyire nincs megoldva. A toldozott-foldozott szövetben itt egy kürt-motívum tűnik fel, ott egy oboadallam – az embernek az az érzése, hogy a szerző nem egy előre elképzelt anyagot, víziót rögzített a papíron, hanem keresztrejtvényként töltötte ki a partitúrát úgy, hogy a „poénból” (a szólóhegedű szólamából) indult ki. A csodálatos dallamokban gazdag, érezhetően súlyponti szerepet játszó első tétel mellett a másik kettőt semmitmondó „alibi-tételnek” tartottam, de ez az előadás igazolta az utóbbiak létfontosságát. A második tétel – talán éppen a hegedülés egyszerűségének köszönhetően – minden pillanatában tartalmas panaszos dalként csendült fel, a harmadikban pedig tetszett a témák pergő egymás mellé sorolása, így csak egyetlen helyen éreztem, hogy hosszabb a kelleténél.

Végh Sándor szebb napokat látott salzburgi együttese közelébe se ért a januárban hallott, fantasztikus játékkal megajándékozó Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekarnak. A vonósok még csak-csak egységesen szóltak, de a zenekar szólamai nem álltak össze egyetlen hangszerré. Nem éreztem a kimunkáltságot sem a teljesítményükön: a fafúvósok hamisak voltak, a máskor a zenei szövet sava-borsát jelentő üstdob tompán puffogott a háttérben. A Csajkovszkij-mű frissességéről ugyan gondoskodott, hogy az együttesnek egy szólista nüanszaihoz kellett igazodni – és mivel valószínűleg nem sokat próbáltak, igencsak résen kellett lenniük –, de Beethoven Hetedikjét ilyen unalmasan és semmitmondón már rég hallottam. A már említett rézfúvósok itt is „alakítottak”: a fináléban mást sem lehetett hallani, mint ezek hosszú tartott hangjait. Ennek tükrében visszatetsző volt a dirigens, bizonyos Louis Langrée magánprodukciója, aki eltúlzott mozdulatsorral próbálta velünk elhitetni, hogy nagy muzsikálásnak vagyunk fültanúi. Pedig egyéni, vagy legalább markáns olvasat híján jobb lett volna, ha dirigens nélkül adják elő a művet. Ez így kísértetiesen hasonlított a tavalyi fesztivál nyitókoncertjére, sztárokkal, populáris művekkel, unalommal. Még szerencse, hogy Joshua Bell játéka javított a színvonal átlagán.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely