A Söndörgő és Ferus Mustafov, km. Szalóki Ágnes
március 6., Millenáris Fogadó

A Söndörgő együttes derékhadát az Eredics család négy fiatal tagja alkotja. A zenekar 1995 óta működik, finom és autentikus stílusuk, lendületes játékuk egyaránt remek, mégis sokkal kevesebbet lehet róluk hallani, mint napjaink fiatal magyar népdalénekes sztárjairól. Ezt a jelenséget csak félig értem, hiszen a zenekar minden tekintetben megállja a helyét napjaink színes folk- és világzenei forgatagában. A délszláv zenékre jellemző döbbenetes lendület ott van a tamburaszólamokban, ott a klarinétfutamokban: a fiúk egyenes ágon örökölték a hagyományt – nem csoda, hogy játékuk abszolút autentikus. Ám sokkal többet láttam őket kis klubokban, táncházakban – a Fonó Budai Zeneházban ők voltak a kedvenceim a szerdai táncházak közül –, és ha kaptak is alkalmat fesztiválfellépésre, annak a hírét valahogy nem terjesztette a szájhagyomány.

Talán most jött el a Söndörgő ideje, hiszen nemrég megjelent harmadik lemezükön a világhírű macedón szaxofonos, Ferus Mustafov közreműködik, és ennek a lemeznek a bemutatójára került sor a Millenáris Fogadóban – Szalóki Ágnes énekes közreműködésével. A koncert remekül adta vissza a CD hangulatát, ami nem csoda, hiszen maga a felvétel is élő produkciót rögzített. Mustafovval 2007 óta létezik a zenekar kapcsolata, játszottak már a Sziget Fesztiválon, Pécsett, sőt Bécsben és Londonban is közösen.

Söndörgő Divat a "world music", ám az igazi mégiscsak rétegműfaj marad © Gramofon archív

Az összeszokottság nyomaira lehetett rácsodálkozni a mostani koncerten is; Eredics Dávid és „King” Ferus – ahogy magát szerényen szereti aposztrofálni a vendég – hanyag eleganciával dobálták egymásnak a szólók vezérfonalát, még a hajmeresztően meredek tempók közepette is. A szólista tempó-fékezésein, és -gyorsításain sem akadt fenn senki. Elismerés illeti a ritmusszekciót, Eredics Dávid prím- és Eredics Benjámin brácsatamburást, illetve Buzás Attila (az egyetlen „nem-Eredics”) bőgőst a kifogástalan kíséretért. A zenekar juniorja, Eredics Salamon harmonikán szintén szervesen illeszkedett a zene szövetébe.

Mégis, a koncert hangulati komponense nem érte el azt a szintet, amit a táncházak intim közegében oly sokszor lehet átélni. Nehéz ennek az okait meghatározni, mindenesetre a délszláv zene féktelen szólói máshogy bilincselik le az embert, mint egy jazz-szóló. Virtuozitásban csöppet sem maradnak el tőle, mégsem gondolatokat akarnak ébreszteni, sokkal inkább az izmokat szólítják meg kérlelhetetlenül. És bár nem vagyok egy táncoslábú alkat, mégis feszengve néztem, ahogy a közönség decensen ülve hallgatta végig a produkciót, és a felgyülemlett, jóféle energiát egyféleképpen tudta csak némelyest levezetni: piros pecsenyére tapsolta a tenyerét.

Egy biztos: Vujicsics Tihamér öröksége biztos kezekben van.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely