The Bad Plus
február 27., Millenáris Fogadó

The Bad Plus Ligetitől Kurt Cobain-ig © Michael Dvorak

A The Bad Plus – vagyis Ethan Iverson zongorista, Reid Anderson bőgős és David King dobos – tiszteletre méltó csapat. A XX. század végi nagy zongorás trió-invázió közepette – amikor újra reneszánszukat kezdték élni a Bill Evans Trio nyomdokain haladó vagy épp ebből a nyomvonalból ki- és továbblépő hármasok – képesek voltak saját hanggal, koncepcióval, stílussal előállni. Pedig konkurenciának ott volt a Brad Mehldau Trió, az Esbjörn Svensson Trio, Jason Moran triója vagy a Medeski, Martin & Wood hármas. A The Bad Plus a jazz, az underground zene, a pop-rock, a klasszikus és a kortárs zene szálainak összeszövésével kísérletezik. Úgy, hogy konszonáns és disszonáns szigetek, romantikus és pszichedelikus megszólalások, szimmetrikus és aszimmetrikus lüktetések vagy a rubato-játék is létjogosultságot nyer a trió zenéjében, akár egy-egy számon belül. S hogy megközelítésük őszinte, nem pedig egy kiagyalt, eladhatónak vélt szabásmintát alkalmaznak, bizonyítja, hogy stílusuk lemezről lemezre konzisztens; attól függetlenül, hogy épp melyik kiadó alkalmazza őket.

Jogos a hármas elnevezése is: nem a zongorista neve alatt működnek, mert ha épp nem egykori U2-, Nirvana-, Bee Gees- vagy Blondie-számokat, esetleg Stravinsky-, sőt Ligeti György-darabot dolgoznak fel, akkor mindhárman kiveszik részüket a komponálásból, és a teljes hangzásképet is egyenlő arányban határozzák meg. Ha valamelyik tag, ne adj’ isten, megbetegedne, nem lenne érdemes helyettesítő zenésszel turnéra indulniuk. Most sem helyettesítő muzsikussal, hanem Wendy Lewis énekesnővel indultak koncertkörútra, hogy 2009-es, For All I Care című albumuk anyagát bemutassák; az első olyan lemezükét, amelyen kizárólag feldolgozások szerepelnek.

Még szerencse, hogy csak részben állt ebből a matériából a koncert, mert számomra csökkentette a zene élvezeti értékét Lewis értékelhetetlen színpadi megjelenése, és – amúgy képzett, rockzenén csiszolt – énekhangja is. Az est második részében, amikor négyesben játszottak, a zene röghöz kötötté vált, a Bad Plus-féle finom egyensúly felborult, túl mélyre merültünk a pszichedéliában. Sajnáltam, hogy a két ráadásszámot is Lewisszal adták elő, s igyekeztem minél erősebben fölidézni az első rész élvezetes pillanatait, amikor korábbi albumaik triószámait játszották.

Iversonnak a felszínen hidegvérű, de mélyebb rétegeit tekintve bármikor robbanni kész zongorázása, Anderson pregnáns, sokszor éneklő bőgőzése és King látványra széteső és infantilis, valójában nagyon is összeszedett, sokszínű és energikus dobolása nemcsak fölidézte a korábbi lemezeiken hallottakat, de új élményekkel is megajándékozott minket. Hármójuk jelenléte, állandó, feszült egymásra figyelése nyomán a színpadon minden olajozottan, tervezettnek tűnő módon működött, s mégis minden megmozdulásuk újabb meglepetéseket rejtett magában.

Ahogy 2007-es lemezük címe (Prog) sugallja, a The Bad Plus pimasz profizmusa valóban progresszív irányok felé tolja a jazz űrszekerét. Jó, hogy itt voltak.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely