Kemény György: Kabaré, 1978 ofszet plakát, 84x59 cm

Kemény György: Részben minden bizonnyal a szerencsés biológiai adottságnak. És persze ott van a művészet örök, szenvedélyes szeretete, ráadásul sok mindennek tudok örülni. Miként Dalí mondja: milyen öröm is egy pohár Vichy kristályvizet meginni! Tényleg, ahogy most jóval öregebb lettem, egyre többen mondják, nem az elvárt lassúságot hozom. Persze nekem is vannak depressziós napjaim, de olyankor nem megyek emberek közé.

Hogy élted meg a történelem tragikus pillanatait?

Valahogy úgy vagyok ezzel én is, mint Frank János, aki a róla készült portréfilmben azt mondja: ő a bori haláltábort végigröhögte. Pedig gyerekként engem is elvittek a nyilasok. Égő bérházak, vérző lótetemek. Öcsi, tedd le a táskád, nem lesz már rá szükséged, mondták. Ó, ha már akkor tudtam volna, hogy létezik szürrealizmus! Igyekeztem mindig mindent kicsit fölülről nézni, a Rákosi- és a Kádár-rendszert is.

A magyar plakát egyik doyenje vagy, a magyar neoavantgárd plakát megteremtője, alapító tagja a Magyar Plakát Társaságnak. Hogy talált meg a plakát, hogy találtad meg a plakátot?

Már hétéves koromban olyan rajzot készítettem az édesanyámról, amelyre szöveget is írtam: „a bal arca nem jól sikerült”. Nekem mindig fontos volt az értelem és érzelem, a szem és az agy együttese. Miután politikai okok miatt elsőre nem vettek fel a főiskolára, egy évet Gábor Pál plakáttervező stúdiójában töltöttem. Ott teljesen beleszerettem a plakátba. Megismerkedtem a tipográfiával, rájöttem, hogy a betű is kép, és egy ábrával együtt fantasztikus ereje lehet.

Tudom, nem szereted, ha kizárólag plakáttervezőként vagy alkalmazott grafikusként tartanak számon (Kemény György nevéhez kötődnek olyan legendás lemezborítók, mint az LGT Bummmja vagy a Piramis első albuma). K. Gy. művészettörténész miként jellemezné K. Gy.-t, a képzőművészt?

Fogalmam sincs. Nem látom magamat ilyen tisztán. Ezért van, hogy fontos munkáimról elfelejtkezem. Az életmű-kiállításomon viszont kiderült, hogy úgy tízévenként fordulat áll be a művészetemben. Vannak kollégák, akik gondosan megtervezik az előttük álló éveket. Én nem ilyen vagyok, a világ számos pozitív és negatív ingere befolyásol. Mindenesetre a múltkor valaki azt mondta: bármit is csinálsz, az olyan „Kemény Gyuri-s”.

De még kanyarodjunk vissza kicsit a plakáthoz. Melyik szólt a legnagyobbat?

Hatvanháromban Gábor Pali meghívott magához Párizsba. Úgy kellett fölmosni a pop-artból. Teljesen beleszerettem Wesselmanba, Andy Warholba és társaikba. Ez térített el a kaparós, cuppantós, lírai, franciás korszakomból. Színes, attraktív plakátokban kezdtem el gondolkodni. Behoztam? Bejött? Megérkezett az erotika is. Az esernyő öltöztet volt a címe a plakátnak, melyen egy meztelen nő tartott maga előtt egy esernyőt. Mi volt a sikere? Telefirkálták mindet. És persze nekem támadt az Esti Hírlap (nem utoljára): imperialista pornó. Sőt azonnal kirúgták a plakátot megrendelő cég reklámfelelősét. Az első Iparterv-kiállítás plakátját is én csináltam. Tökéletesen beleillett a balhés kereskedelmi plakátjaim sorába. Érdekes, a kultúrpolitika nem figyelt oda a plakátra. Azokban az években Nyugaton a kelet-európai plakátot, elsősorban a lengyelt, progresszív fejleményként tartották számon.

Szeretném, ha felelevenítenénk néhány emlékezetes művészi megnyilvánulásodat a hatvanas évekből.

A Fészek Klubban mutattam be először a popmunkáimat. Megcsináltam például konzervdobozokból és gumicsövekből a Laokoón-csoportot és a Konzervatív széket. Kreáltam egy baromi színes kamuplasztikát a Mezőgazdasági Vásárra almákból, körtékből, kistehénből. A Fészek-kiállítást rengetegen látták. Beke László, a Szépművészeti Múzeum ifjú művészettörténésze magnóval jött, hogy „rögzítse” a pop Magyarországra érkezését.

És megalkottad a magyar pop szentélyét…

Kőszeg Ferencnél lakott akkor egy L alakú cselédszobában Bence György és Kenedi János. Kenedi kért meg, hogy fessek valamit a falakra. Néhány hónap alatt a padlótól a plafonig befestettük a szobát, akár a Sixtust, a kor politikai és szexuális szimbólumaival popos stílusban. Minden szombat estétől vasárnap reggelig a fél magyar értelmiség ott szorongott ecsettel a kezében, hogy segíthessen. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy az ellenzék főhadiszállásán dolgozom.

A hetvenes években te is a koncept felé vetted az irányt?

A plakát engem csak addig érdekelt, amíg művészetet lehetett belevinni. Hazai és nemzetközi sikereim kulcsa, hogy nem kizárólag a kollégák munkáihoz mértem magam. A szűk szakma nem, a művészet egésze érdekel. A győzelem harmincadik évfordulója pályázatot 1975-ben, Varsóban egy koncept plakáttal nyertem meg. Ez azt jelentette, hogy a plakátban mindaddig szokatlan gondolkodásmódot díjazták. Néhány évvel később, 1984-ben, Japánban pedig egy new wave-es, új expresszionista plakátomat ismerték el, amely aztán kiemelt helyen szerepelt a Posters Now című vaskos kötetben.

A nyolcvanas évek hozták meg a legnagyobb sikereket. Az Utolsó vacsora című kiállításod az összefoglalása volt mindannak, amit addig csináltál.

Az adott korban a személyeset a személytelennel és az univerzálissal akartam összekötni. Igen, a legkomplexebb munkám volt ez, afféle Gesamtkunstwerk, amely bemutatta gondolkodásmódomat és épp lezáruló formatörekvéseimet, továbbá eszközhasználatomat is. Megjelent benne a múlhatatlan szerelmem: a rajz, de a koncept, a zene és a fényeffektek, sőt az akkoriban kuriózumnak számító, térben elhelyezett érzékelők is. A neovantgárdból átléptem valami egészen másba, talán a posztmodernbe. Sok mindent lezártam akkor: utoljára használtam Rotring csőtollat és a szálkás modort a tizenkét apostol megrajzolásánál, és itt vetettem be utoljára a Nam June Paik által inspirált tévékészülékeket. Döbbenetesen sokan megnézték, de a legbüszkébb Erdély Miklós szavaira vagyok: „Gyuri, ez nagyon erős!”

Majd Néray Katalin felkért, hogy rendezd meg plakátművészetünk centenáriumi kiállítását, a 100 + 1 éves a magyar plakátot. Nem nagyon értem.

Néray Kati vezetése alatt a Műcsarnok unikum, egy rés volt. Boldogan igent mondtam a felkérésre. A rendezéshez teljes szabadságot kaptam. Mit csináljak, csak a nagy kihívásoktól gerjedek be. Úgy döntöttem, a plakáton keresztül bemutatom a magyar történelmet Mária Teréziától kezdve a harmincas évek Bauhausán, a II. világháborún keresztül, az ötvenes éveken át egészen a korabeli diszkókig. A Műcsarnok valamennyi hatalmas terme a rendelkezésemre állt. És fillérek. Bementen a raktárba, és abból improvizáltam, amit találtam. A kiállításnak 1985-ben kellett volna megnyílnia, hiszen egy 1885-ös Benczúr-plakáttól számítjuk a magyar plakát történetét. Igen ám, de az év őszén egy jelentős nemzetközi politikai konferenciát tartottak Budapesten, és a kulturális vezetés veszélyesnek ítélte meg a plakátkiállítást. Helyette egy pocsék gobelintárlattal tömték teli a tereket. Biztos, ami biztos. Dühös poénnak szántam egy évvel később a 100 + 1 éves a magyar plakát címet, amely ma már csak szelíd plakáttörténeti adat.

A francia forradalom 200. évfordulóján meghívták a világ 66 legjelentősebb plakátművészét Párizsba. Magyarországot te és Pinczehelyi Sándor képviseltétek.

A progresszív Grapus-csoport ötlete volt, hogy az évforduló kapcsán nagy nemzetközi plakátkiállítással „emlékezzünk meg” az emberi jogokról. Olyan tervezőket hívtak meg, akik a művészi, kulturális, társadalmi és politikai mondanivalójú plakátok terén már letettek valamit az asztalra. A kiállítás abban a Quartier Latin-beli templomban volt, ahol annak idején kihirdették az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, de a 66 kiállított plakáttal szerte Párizsban is lehetett találkozni.

Tipikus sikertörténet…

Most vissza kell kicsit ugrani az időben. Amikor 86-ban bezárta kapuit a jubileumi kiállítás, az önálló művészi plakát épp haláltusáját vívta Magyarországon (is). Sokan azt hitték, hogy majd nem győzzük visszautasítani a rengeteg megrendelést. Holott azt kellett volna felírni a Műcsarnok bejárata fölé: 100 + 1 éves volt… Pedig előtte a Beaubourg-ban tartott magyar filmhónap alkalmával egy általam rendezett magyar filmplakát-kiállításon még elállt a párizsiak szeme-szája. És mégis, egyik napról a másikra elég lett a főszereplő fotója a filmplakáton. A művész által átszűrt gondolatoknak befellegzett. És jöttek a stúdiók, ahol a fejemhez vágták: állj, csak művészetet ne!

Mit csináltál helyette?

Mindig azt vallottam: az élet rövid, így csak olyan dolgot fogok csinálni, amit szeretek, amiben ki tudom élni magam. Hosszú éveken keresztül terveztem az Inter Press Magazint. Még a hetvenes évek közepén történt, hogy kivittem az első három példányt Varsóba. A repülőtéren azonnal el akarták kobozni őket, mivel a szokatlanul újszerű arculatról azt gondolták, kapitalista termékek. Ám ennek is befellegzett a kilencvenes évek elején. Mindenütt megszabadultak a szubjektív, művészi tervezéstől. Ez történt a Színház című lapnál is. A főszerkesztő azzal rúgott ki: túl modern vagyok a színházba járó, konzervatív közönségnek. De ma is érdekel a dramaturgiai érzéket is megkövetelő lap- és katalógustervezés, ezt a legutóbbi Jovánovics-könyvvel tudnám bizonyítani. Tudom, nem panasznapot tartunk, de nekem komoly egzisztenciális kínlódást jelentett a rendszerváltás után a legalpáribb közízlést kiszolgáló új reklámvilág. Megnyertem ugyan néhány pályázatot, és terveztem néhány logót, így a Budapesti Fesztiválzenekarnak, a Budapest Art Expónak, és illusztráltam a Nők Lapjának Bridget Jones naplóját. Hát nem szedtem meg magam.

Aztán jött a csattanó.

Igen. Pinczehelyi 98 novemberében rám telefonált: dolgozzak, mert négy hónap múlva életmű-kiállításom nyílik a Pécsi Galériában. Gyakorlatilag egyedül szedtem össze az anyagot, és mégis egy komplett, jó kiállítást terveztem, szerveztem és hoztam létre az ottani csapattal. Inspirál, ha a gyeplőt odadobják nekem.

És jött a számítógép, és jöttek a szójátékok. De egyik sem lep meg. Mindkettő beléd volt kódolva.

Amikor először találkoztam a komputerrel, annyit láttam: szöveg, szöveg, szöveg és egy apró képillusztráció fent a sarokban. Akkor azt mondtam, ehhez nekem semmi közöm. Miután azonban láttam, hogy lehet vele rajzolni, rákattantam. Most már mindennap hosszú órákon át ott görnyedek a monitor előtt. Imádom a szójátékokat, imádom Karinthyt; 1999-ben kiadták A magyar nyelv értelmező képtára című könyvemet, mely 106 számítógéppel készített rajzot tartalmaz. Utána rögtön elkezdtem nagyon munkás digitális képeket készíteni pixelről pixelre haladva, de ekkor már nem szavakat, hanem szókapcsolatokat értelmeztem képpé. Baromi munkával lerajzoltam a világ legzseniálisabb portréját, Dürer Önarcképét (1500). (Sokan azt gondolják, hogy ez egy fotó, holott csak megtévesztésig hasonló az eredetihez.) Aztán a szemébe beleírtam: 5.000.000 $. A kép címe: Árral szemben. És lett ilyesmikből egy egész sorozat. Egy amerikai barátom úgy fogalmazott: imádod a szépséget, és imádod a szépséget elbaszni. Telitalálat! A tökéletes forma, a gömb engem csak akkor érdekel, ha kicsit belekarcolhatok.

Mikor lesz ezekből a rajzokból kiállítás?

Kiállítást akkor csinál az ember, ha meghívják. Ezek a grafikák bármekkora méretben kinagyíthatók, s mivel én felvállalom a pixeleimet, örülök, amikor nagy négyzetekké lesznek. Ez történt a szatirikus KOKSZ-csoport kiállításán a másfél méteres nagyításaimmal is. Jó, hogy ezeket a munkákat nem egyedül a hagyományos kiállítási formában lehet prezentálni. Ez év februárjában én voltam a hónap művésze az Origo netgalériájában, ahová a főoldalról azonnal be lehetett menni. Több mint tízezren kattantak rám, szó szerint. Ez azért nem rossz, sőt, nagyon jó.

Merre vetted az irányt a szó- és kifejezésmagyarázatok után?

Tavaly kaptam egy kiváló digitális kamerát. Először piktogramlényekkel népesítettem be a fotókat, most pedig elkezdtem geometrikus formákat keresni a fotóimon, amiket aztán be is rajzolok a képbe, a tájba, enteriőrbe.

Azzal kezdtük, hogy pozitív, mindenre nyitott ember vagy. A művészet melyik területét, jelenségeit tartod ma a legizgalmasabbnak?

Mindig a legfrissebb, a legújabb tendenciák izgattak. Nagyon egyszerű nálam a zenehallgatás, a film- és kiállításnézés. Piros lesz-e a fülem, vagy sem? Ha piros, akkor valami izgalmas történt. Például nagy élvezettel figyelem, hogy a videoinstalláció mára mennyire sokszínű, felnőtt művészetté vált a hetvenhetes Documenta 6 óta. Fantasztikus, hogy Kurtág Judit kiállításán, a Lumúban, egy ágyon hanyatt dőlve nézhettük a mennyezeten megjelenő hatalmas, simogató kezet.

És mint plakátosnak, hogy jön be neked a street art?

Van mostanában egy graffitis, baromira erős, csak ezüsttel dolgozik és végtelenül expresszív. Nézd, az utcaművészetben is van zseni, egész jó és futottak még. Az, hogy valami az utcára kerül, önmagában még nem izgat halálra.

Mit gondolsz, kétszáz év múlva lesz még a mai értelemben művészet?

Én abban hiszek, hogy amíg lesz emberi lény, lesz szeme és érzékszervei, addig mindig velünk lesz ez a kreatív, haszontalan dolog, amit ma úgy hívunk: művészet.

Hemrik László