Németországban a Kunstverein intézményének – mint a kortárs művészeti élet elsődleges szervezőjének – a XIX. század elejére visszatekintő hagyománya van. A tradicionális Kunstvereinek struktúráját őrző Deutsche Gesellschaft für Bildende Kunst (DGBK) funkcióját 1969-es feloszlatása után a szinte napra pontosan egy időben alapított nGbK, illetve a Neuer Berliner Kunstverein (NBK) vette át. A két demokratikus berendezkedésű szervezet története egyúttal a német művészet és nyilvánosság majdnem ötvenéves története is, amelyben a művészeti élet intézményes szintjén korábban sohasem tapasztalt közvetlenséggel mutatkoztak meg társadalmi változások, politikai harcok és a művészetben lezajló folyamatok. Míg az NBK átvette a Kunstvereinek hierarchikus felépítését, addig a baloldali ellenzékiség szellemében fogant nGbK működését bázisdemokratikus alapokra helyezte. A NBK elitista szellemben elsősorban berlini művészeknek rendezett egyéni kiállítást, ugyanakkor az nGbK tematikus, kritikus és történeti megközelítésével és a politikai aktivizmus gyakorlatával a white cube-ból az utcára vitte a művészetet. Mindkét „utódszervezet” párhuzamos támogatása bölcs dolognak bizonyult az állam részéről, hiszen az oppozíciójukból eredő feszültség termékenyen hatott a szcénára.

Enteriőr az nGbK-nál

© nGbK

A hatvanas években a DGBK mint állami kezdeményezésű szervezet egy intézményes tekintetben légüres kortárs képzőművészeti tér megtöltésére volt hivatott. A kortárs szcéna valós képviseletére azonban a mindössze harminc főből álló, életfogytig tagságot élvező gárda nem volt alkalmas. Ugyanaz a diákmozgalmi lelkesedés, amely az európai korszellem euforisztikus és utópisztikus hangulatában feloszlatta a korszerűtlen egyesületet, hívta életre az újat, az nGbK-t. A demonstrációk korában a háború utáni generáció új együttműködési lehetőségekre kérdezett rá. Erre a kérdésfelvetésre adta az egyik lehetséges választ az nGbK struktúrája. A német Kunstvereinek többségével szemben, ahol a tagságnak nincs közvetlen befolyása a programra, azt az nGbK tagjai maguk határozzák meg, a szervezetben nincs művészeti vezetőség. A témákat és tartalmakat közös megbeszélés során döntik el, melynek az éves közgyűlésen történő szavazás ad formális keretet. Minden tag számára nyitva áll a lehetőség projektek benyújtására. Ezek kivitelezése ötfős csoportokban történik, amelyek a projekt befejeztével felbomlanak. Az önszerveződő munkacsoportok felelnek a releváns tartalmak meghatározását követően az egyesület minden eseményének fejlesztéséért és megvalósításáért – legyen az kiállítás, beszélgetés, publikáció vagy előadás.

A program a kezdetektől fogva politikus és provokatív; a művészetre olyan potenciálként tekintenek, amely a társadalmi hatásmező kontextusában valós változást képes előidézni. Közvetlenül a megalakulást követően „A képzőművészet funkciói társadalmunkban” témakört dolgozták fel didaktikus formában, amelynek során a politikai és társadalmi diskurzusban történő perspektívaváltást és a mobilizációt is a művészet feladataként jelölték meg. Projektjeikben rendszeresen nyúlnak tabutémákhoz, az első években a fasizmus és egy új, demokratikus társadalmi berendezkedés kérdésköre állt a középpontban, majd az évek során a politika és az esztétika viszonyában rejlő feszültségre helyeződött át a hangsúly. A művészeti műfajok és a kurátori gyakorlat megvitatása mellett a migráció és a határpolitika, az állami kontroll és felügyelet, a munka és a foglalkoztatottság, a környezet és a fenntarthatóság, a rasszizmus és a diszkrimináció, a feminizmus és a gender témájának, valamint – az intézmények közül elsőként – az AIDS témakörének is külön figyelmet szenteltek.

Az idei közgyűlés március 5-én ült össze, hogy az előzetesen beadott javaslatokból összeállítsa 2017-es programját. Az előkészítési fázisban most először a nyilvános beszélgetéseken túl a projektek egyhetes prezentációjára is sor került a kiállítótérben, ebben az időszakban is lehetőséget adva a szavazásra. A 900 fős egyesület a 19 javaslatból öt témafelvetést/tervet választott ki: a 2000-es évek tel-avivi queer mozgalmát; Reality Check címmel a Lois Weinberger ismert osztrák művésznek a város és a természet viszonyát tematizáló munkásságát kiindulópontul választó projektet; a dzsentrifikáció és a nemi szerepek kérdésével színpadi előadás formájában foglalkozó Swag Song operát; Law as Literature címmel jogi szövegek művészeti reinterpretációs kísérleteinek sorozatát; és végül egy, a határpolitikával foglalkozó, fesztiváljellegű eseményt. Az elmúlt évek gyakorlatához híven továbbra is iránymutató maradt az éppen zajló társadalmi és politikai aktualitások mellett a nemi szerepek, valamint a városi élettérhez fűződő viszony témaköre. Az idei évet indító tavaszi kiállítás a tradicionális apakép válságára reflektálva mutat fel új alternatívákat – köztük queer apukákat –, kiutat kínálva a patriarchális társadalmi kánon beidegződéseiből (Father Figures Are Hard To Find, 2016. március 19.–május 1.).

Magyar Fanni

(Megjelent a Műértő, 2016. áprilisi lapszámában)