Érzéki bizonytalanság
A test észlelésének rögzíthetetlen mozgásáról, intermodalitásáról, szinesztéziájáról, a korporális viselkedések egymásba hullámzásáról, átjárhatóságáról próbál tényleges, alkalmasint taktilis tapasztalatot nyújtani a debreceni MODEM Receptorok című tárlata. Hogyan?
Egy kiállítás terébe térve – kimondatlanul – bizonyos szabályok érvényesülnek: érzékszerveinkre támaszkodva bár fizikai voltukban érzékeljük az alkotásokat, gondolatban egy nem tárgyi világba lépünk át. Hogy így lehessen azonban – a klasszikus értelmezés szerint legalábbis –, meg is kell feledkeznünk a műalkotások tárgyszerűségéről, a mű anyagiságának valamelyest háttérbe kell szorulnia. Egy ilyen műalkotás – például egy festmény – keltette nem tárgyi világban tartózkodva egyszersmind semlegesítenünk kell a látvány hordozóját (ebben az esetben a festék állagát, a vászon textúráját és így tovább). A fizikai jellemzőkre irányuló fókusz és a nem tárgyi világban való tartózkodás iménti kettősét párhuzamosan ritkán képes bemutatni egy kiállítás – a Receptorok mégis erre tesz kísérletet.
A Finnországban élő Kozári Hilda „multiszenzoriális intervenciója az Antal–Lusztig-gyűjteményben” hangsúlyos szerepet szán azon érzékszerveinknek is, melyekre hagyományosan nem támaszkodhatunk a white cube terében. Itt ugyanis számos műalkotást megfoghatunk és/vagy meg (is) szagolhatunk, így Kozári munkáira úgy is tekinthetünk, mint a színek, anyagok, szagok és illatok olvashatóvá tételének kísérleteire. Mindemellett az észlelés lezárhatatlan rétegeiből feltáruló végtelenség különböző formáit képviselik a gyűjteményből való egyéb művek is – többek közt a monokróm festészet olyan darabjai, amelyek akár Arthur C. Danto vörös négyzetekkel kapcsolatos töprengését is felidézhetik a látogatóban. Sok alkotás egyenesen kikezdi azt a paradigmát, miszerint a recepció folyamatában az anyagi hordozónak másodlagos szerep kell hogy jusson. Más érzékszerveinkkel közeledve a művekhez a nexus kiszámíthatatlanná válik, ezáltal a műélvezet dimenziói is bővülnek. A szubjektív élmények és emlékek mozgósítását ösztönző képzelet e rendhagyó módon felépített világ megtapasztalása által kitágul, határtalanná válik.
Kozári opusaiban a Braille-írás kitüntetett szerepe és funkciója – az észlelés emlegetett recepcióesztétikai problémáin túl – az érzékelés közösségi, politikai, a normalitáshoz és a normativitáshoz kötődő kérdéseit is pedzi e tapasztalatok sokaságának, működéseinek művészi artikulációival.
A művek arra ösztönzik a látogatót, hogy ítélet és értelemadás helyett azonosuljon azok világával – akár csukott szemmel is, a többi érzékszervére hagyatkozva. Hatoljon be a mű univerzumába, az illatok, a felületek, a szövetek közé, a tárgyak közepébe, ahol a teljes sűrűségben valójában már semmit sem lát. Az igazi meta-színbe, a végtelen közelségbe, a feketeségbe, ami – ha kicsit e tárlat falain túlra tekintünk – Kozári témaválasztásában nemcsak Debrecenben kap fontos szerepet: a Helsinkiben látható aktuális Vantaa Black Sense című kiállításán az Anish Kapoor által is használt Vantablack feketéjét helyezte középpontba.
Amellett, hogy a taktilis tapasztalhatóság újszerű módon teszi lehetővé a csökkentlátó látogatók bevonódását a művészet terébe, a tárlat tágabb intenciója, érdeme, hogy beállítódásváltásra készteti recepciónkat. Arra, hogy felfüggesszük korábbi fogalmi, nyelvi és praktikus késztetéseinket. Időt adni a látásnak, az érintésnek s azoknak az érzéki minőségeknek, amelyek nem is sorolhatók be a szokásos érzéki modalitások típusaiba. Az észlelés eredeti formáihoz való visszatérésnek, azaz az észlelés felszabadulásának.
A felvonultatott műalkotások egytől egyig a reprezentált színfala mögé invitálják a befogadót. Plasztikusan példázza ezt más alkotások mellett Kozári SUO+mi, Kert című installációja (a munkában tőzeggel, kiszáradt láppal kísérletezik, ugyanis Finnország nagy területét a mai napig mocsár borítja, a mű címe pedig finnül mocsárországot jelent, s ez véletlen reflexióként jelenik meg a kiállítási hely egykori geológiai adottságaira is). E közelítés sem a megszokott eszköztárral kutatja és önti különleges formákba a szokásos reflexió küszöbe alatt lappangó homályos valamit. Olyan attitűd s pozíció felé invitálja a befogadót, amelynek révén képesek vagyunk a különböző, sokszor egymásnak feszülő, ellentétes tapasztalatokat egyszerre elbírni, „tartalmazni”, ezáltal szert téve egy elmélyültebb és differenciáltabb látásmódra.
Kozári Hilda és Nagy T. Katalin közös válogatása már-már intervencionális gesztus a sémákhoz alkalmazkodó hétköznapi észlelésünk irányába. Nem úgy, hogy manipulálni próbálja az észlelt világot. Ellenkezőleg, a befogadót szólítja fel egy másfajta nézőpont elsajátítására. (Megtekinthető 2018. január 14-ig.)
Péter Szabina
Megjelent a Műértő 2017 novemberi lapszámában
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
