A festő kifeszíti a vásznát
Vigyázat, a lírai cím után művészetelméleti közhely következik! A kép hagyományosan metafizikai mezőben „feszül”, amennyiben túlmutat önmagán. Ez a „túl” lenne az a szféra, amit megértésnek, értelemnek vagy jelentésnek nevezünk, ami már nem a jelben magában van, hanem vele összeköttetésben ugyan, mégis utalásként működik. A közöttes mező felsorakoztatja a képi összetevőket, ám nem feltétlenül ösztönzi azok szigorú vizsgálatát. Jobbára reflexió nélkül működik a maga dekorativitásában vagy naiv stílustörekvései közepette évszázadokon át, s csak ritkán és keveseknek adatik meg, hogy a jelentésalkotás szerkezetébe is bepillantsanak.
Térjünk vissza a lírai felvetéshez: kevesen feszítik oly következetesen a vásznat, ahogyan Bak Imre teszi. Az elmúlt másfél évtizedben többen elemezték alkotásait a metafizikai-neoplatonista tradíció részeként, amelyik – lényegében a tárgy nélküli festészet koncepciója óta – kikopófélben van, vagy eltűnt.
Az acb Galéria most, Bak Imre 80. születésnapját ünnepelve, mindhárom helyiségében a mester műveiből válogat. Az NA kiállítótérben az 1960–1970-es évek munkáiból láthatunk néhányat, az Attachment az 1980–1990-es évek műveire koncentrál, míg a Galériában az utóbbi két év munkáiból találunk egy tucatnyi alkotást. Az utóbbi időszak munkái felől a korábbi művekre visszatekintve azt mondanám, hogy a jel–jelentés-kapcsolat következetes elemzéséről és elbizonytalanításáról van szó.
A korai munkákon – összhangban a hard edge megoldásmódjaival – a szimbólum, a képi ábrázolás jelentésessége kifejezetten háttérben marad, de a színsávok a maguk egyszerűségében mégis a vizuális értelem alapvető egységeiként lépnek elő. A sáv, a síkidom azáltal, hogy a felületre kerül, önmagát mint jelentésképzésre alkalmas elemet tünteti fel: erővonalakat képez, irányokat hoz létre, mozgásként, dinamizmusként hat, a képsíkon teret alkot, sűrűsödést, mélyülést idéz fel bennünk. Amint az ember az első vonást húzta a porba, ez a vonás jelentésekkel társult, még ha olyan egyszerű jelentésekkel is, mint a terület felosztása, a védett személy vagy hely körülhatárolása. Bármennyire is foglalkoztatta azonban az európai festészet elméletét a vonal és a felület szerepe, ez a kérdésfelvetés alapvetően nem a jelölés strukturális meghatározottságaira, hanem sokkal inkább a körvonalra mint alakzatot és értelmet képző összetevőre irányult, a látás és a megismerés kontúrból építkező, figurát észlelő funkciójára – ahogyan azt a platonikus és az arisztotelészi hagyomány az eidosz és a morphé fogalmaival megalapozta. Ezzel a művészetelméleti felfogással vagy a formákat emancipáló avantgárd festészettel szemben, úgy vélem, megközelíthetjük Bak Imre hatvanas–hetvenes években készült képeit úgy is, mint a festészet struktúraanalízisére irányuló törekvést, amelyet a művészetpszichológia a maga kognitív érdeklődésével az ötvenes években alapozott meg.
A nyolcvanas évek képei más szempontból játszanak szerepet az értelmezői hagyomány lehetőségeinek feltérképezésében. Korábban már rámutattak, hogy ezek a művek kapcsolatban vannak a posztmodernitással, s a jelentőségüket a formák szétszórásában látták. Ezt a megfigyelést most az előzőhöz társítva hangsúlyoznám: míg a korábbi művek a vonalak és a síkok szerkezeti összefüggéseit vizsgálták, a posztmodern jegyek a struktúrák felbontásában mutatkoznak meg. Nemcsak a megformáltság esik szét a rombolásra utaló dinamikus részletekben, mint például a robbanás vagy a tépett színhatárok, hanem a szerkezet maga is elveszti jól szervezettségét, helyenként a hard edge szigorú határvonalai is sérülnek.
A kiállításon látható munkák közül csupán egyetlen festmény képviseli a kilencvenes évek nagyszabású, síkfelületekből építkező térrendszereit. Pedig ezeken a jelenleg hiányzó műveken a leginkább jellemző a körvonallal határolt figurális egység. A síkokból létrehozott, ám a perspektíva szokásos megoldásait virtuóz módon variáló térrendszerek voltaképp leleplezik a térjelölés geometriai előfeltételeit, és ezzel rendre elbizonytalanítják a festett tér és a hétköznapi térérzékelés kapcsolatát. Úgy utalnak az említett „túl”-ra, hogy közben a jelölő szerep hangsúlyozásával rántanak vissza bennünket a jel oldalára.
Mivel nem életműtárlatról van szó, a látogatónak nem áll jogában, hogy a válogatás koncepcióját hiányok miatt bírálja. Egy hiányérzetemnek azért mégis hangot adok, amit aztán a galéria tárgyalójában tett röpke látogatás némiképp orvosolt. Az eligazító szöveg is hangsúlyozza – mint Hajdu István monográfiája annak idején –, hogy a konceptualitás alapvető jelentőségű az életműben. Mégsem találunk most a koncepthez szorosan kötődő munkákat. Kivétel ez alól a „hivatalos” kiállítás részét már nem képező A négy piros négyzet. Pedig épp az utóbbi évek portréi és ősformái mellé kívánkozna az 1972-es konceptuális munka a félrecsúszott, ám szerkezetileg mégis szigorúan négyzetbe zárt arccal. Ettől az arctól jutunk ugyanis el a körvonalát megszakító, jelenlétet provokáló portrékig.
Az utóbbi két év alkotásai címadásukkal is kapcsolódnak a metafizikai kontextushoz. Az Új egyensúly, a Jelen idejű metafizika vagy az Ősforma hívószavak a festészet transzcendenciához kötődő hagyományát elevenítik fel. Bak Imre ezekkel a művekkel a hatvanas évek color field festészetének kontemplatív ágával kerül párbeszédbe, tehát a pályája kezdetén virágzó amerikai művészettel, Rothko, Ad Reinhardt, még inkább Newman „itt és most”-ot jelölő sávjaival. A metafizikai hagyománynak ez az ága azonban határozottan szembeállítható az alakzatokból építkező művészetelméleti vagy festészeti tradícióval és az ehhez kapcsolódó jelentéssel. Nem mintha a függőlegesek és a vízszintesek nem tartoznának szorosan egy értelmezői rendszerhez – a jelenlét hangsúlyozásához. Ám ez az értelmezői rend azzal a gesztussal, amellyel elénk tárul, vissza is vonja magát a jelentések birodalmából. A vonalak és a mezők csupán a jelentés határsávjáig visznek, majd ott magunkra hagynak bennünket. (Megtekinthető 2020. február 28-ig.) Csanádi-Bognár Szilvia
Megjelent a Műértő 2019 téli duplaszámában
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
