Fényképészeink a nemzetközi színtéren
A magyar fényképkészítők másfél évszázada szerepelnek eredményesen külföldön megrendezett nemzetközi fotókiállításokon. A sort 1870-ben a soproni fényképész, Rupprecht Mihály (1829–1904) nyitotta meg Londonban, ahol díszoklevéllel ismerték el munkáit. A tárlatot rendező Photographic Society abban az időben komoly presztízzsel rendelkezett, hiszen múzeumi keretek közt a világon először az ő seregszemléjükre került sor 1858 februárjában.
Egy fennmaradt enteriőrfénykép alapján tudjuk, hogy a South Kensington Museumban közszemlére tett 1009 művészfotó – térdmagasságtól – öt sorban sorakozott egymás felett. Fejős Imre fotótörténész 1958-as tanulmányában (Fényképészetünk első virágkora, 1855–1885) a XIX. századi magyar fényképészek közül Simonyi Antal (1821–1892) párizsi megjelenését emelte ki. Szilágyi Gábor 1978-as, A fotóművészeti kiállítások szakrepertóriuma című összeállításában Rupprechten kívül Doctor Albert (1818–1888), Kozmata Ferenc (1846–1902) és Veress Ferenc (1832–1916) Londonban 1871-ben és Bécsben 1872-ben elnyert díjaira hivatkozik.
Azt, hogy ezek a bemutatkozások a pályatársak számára milyen fontosak voltak, jól jelzi az a cikk, melyet 1888-ban Veress Ferenc tett közzé a Fényképészeti Lapokban. Ebben az írásban sajnálkozását fejezte ki, hogy az 1885-ös budapesti Országos Kiállítás bírálóbizottsága Divald Károly fotóját jobbnak tartotta, mint Rupprecht Bátor vitéz előnyomulás című, tizenkét alakos kompozícióját. Abban az időben a tónusos képeket nem nyomdai sokszorosításban, hanem eredeti fotómellékletként tették közre. Így járt el Veress is, ezért olvasói-előfizetői Rupprecht katonai akcióját ábrázoló képét 104×147 mm-es méretben kapták meg a Fényképészeti Lapok 1887. áprilisi számához mellékelve. A soproni mesternek más, általa művészinek vélt és kiállításokra beküldött kompozíciói is fennmaradtak. Egy 1883-as dátumot viselő, nyolcalakos életképe a parasztok által elkergetett növényvizsgáló esetét mutatja be; egy másik, öt személyt ábrázoló jelenetnek a rossz minőségű bor miatt az italmérésben reklamáló legény a főszereplője.
Rupprechtnek A bíró előtt című nyolcalakos zsánerfotója még címében is emlékeztet Bihari Sándor (1855–1906) festményére; a Soproni ökrösgazdák nyáron, a pincében kilenc figurája pedig Hollósy Simon (1857–1918) kocsmai mulatozóival mutat rokonságot. A soproni mester az egyik, az 1880-as években feltűnően nagynak számító, 50×60 centiméteres kiállítási képére a címen és nevén kívül azt is ráírta: „saját eszméje”. A képkészítő ezzel egy máig érvényes követelményt fogalmazott meg: a művészi igényű fotónak egyéninek kell lennie, az nem másolhat szolgaian, klisészerűen már elfogadott beállítási megoldásokat. A nagy képméret kifogástalanul alkalmazott szakmai ismereteket, felvételi és nagyítástechnikát követelt meg. Az alkotásoknak a kiállítás helyszínére történő, megfelelő időben való eljuttatása sem akkor, sem később nem lehetett könnyű feladat, és költségekkel is járt.
Budapesten a Photo Club 1903-ban rendezte meg első nemzetközi tárlatát. A hazai rendezők is megpróbáltak felzárkózni, de igazi áttörést a Műcsarnokban 1927-ben megrendezett II. Nemzetközi Művészi Fényképkiállítás hozott. Pécsi József korabeli cikke szerint a katalógus kétezer képet sorolt fel, napjainkban viszont csak egy másik, a tárlattal kapcsolatos, tanulmányokat is tartalmazó 64 oldalas kiadványhoz lehet hozzáférni. A kiállítók egy része látványosan szakított a századfordulón divatos, és inkább a nyomdatechnikai, grafikai sokszorosítási technikákhoz hasonló képkivitelezési módszerekkel. A szakmai közönséget és a nézőket egyaránt elbűvölték az 1920-as években még újszerű, fényes felületű, árnyalatgazdag, brómezüst-zselatinos fotópapírra készített fekete-fehér nagyítások. Ezekkel a kiállítók új nemzedéke lépett színre, így például Seidner Zoltán (1896–1960), Vadas Ernő (1899–1962) és Dulovits Jenő (1903–1972).
Vadas és Dulovits, valamint néhány pályatársuk az 1930-as évek elejére egyértelműen felismerhető stílust alakítottak ki, amelyet a lágyított, feloldott körvonalú képi rajz, az ellenfény előnyben részesítése jellemzett. Bemutatott témáik közt a népi életképek, portrék, tájképek domináltak. A hazai fotósok valóságos sportot űztek a külföldi kiállítási szereplésből, a bírálóbizottságok által elfogadott képek pedig kifejezetten hasonlítottak egymásra. Az ilyen fotókat egy külföldi szakíró korabeli, félig tréfás meghatározásával mind a mai napig „magyaros stílusú”-nak nevezik. Vadasról életrajzírói azt állítják: a különböző tárlatokon 67 aranyérmet nyert.
Öt ország (Belgium, Hollandia, Olaszország, Portugália és Svájc) fényképezői 1947-ben fotóművészeti egyesületet (rövidítése: FIAP) alapítottak, melyhez néhány hónappal később Dánia, Finnország és Magyarország is csatlakozott. Az 1950-es berni kongresszuson 17-re bővült a részt vevő országok száma.
A magyar alkotók nem elégedtek meg a gyári fotószakkörök nyilvánosságával, és a II. világháború után felélénkülő nemzetközi fotográfiai közéletben is részt kívántak venni. Képeiket a politikailag egyre jobban elzáródó-elszigetelődő országból továbbra is elküldték külföldre. Erre jó példa a Vadas Ernő nyomdokaiban járó, Cegléden alkotó Tóth István (1923–2016) fotóművész, a II. világháború után indult fotósnemzedék legendás alakja, aki fotóival 1948-tól 52 ország 2201 nemzetközi kiállításán szerepelt.
A II. világháború után a külföldre történő képküldés engedélyezési eljárásával az 1949 júniusában létrehozott Kultúrkapcsolatok Intézete foglalkozott. A feladatkör később átkerült az 1956 nyarán megalapított Magyar Fotóművészek Szövetségéhez. Mivel a ma előkerülő fotóműtárgyak egy része kiállítási kép volt, érdemes a hátoldalakon előforduló jelzéseket és a képküldés menetét ismertetni.
Egy külföldi tárlatra szánt művészi fénykép 1957-től harminc éven keresztül háromlépcsős eljárás után kerülhetett a rendezőkhöz. Háromszögletű bélyegzés („Kiküldhető M.F.Sz.”) jelzi, hogy a fotó nézőképét előzetesen bemutatták a Szövetségben működő „9×12-es zsűri”-nek nevezett bírálóbizottságnak. Ők döntöttek a kiküldhetőségről. A zsűrizett nézőkép alapján egy adminisztrátor bélyegezte le a nagyobb méretű fotót. Ezzel együtt a Magyar Nemzeti Bank által rendszeresített „M tanúsítvány” nevű nyomtatványt kellett kitölteni és a Szövetségnél bemutatni. Ezen a feladó és a címzett adatain kívül a művek száma is szerepelt. Második fázisként a nyomtatványt a Nemzeti Bank Devizagazdákodási Osztályához adta be a fotós, ahol azt engedélyezték, hogy postai küldés esetén annak díját forintban fizethesse ki. A bank körbélyegzője nemcsak a nyomtatványra, hanem a fotók hátoldalára is rákerült. Ezután jött a harmadik lépés: a paksaméta postára adása, kedvezményes díjú ajánlott nyomtatványként. Ez a kategória az oka annak, hogy mind a feladók, mind a rendezők kézírásos jegyzetek helyett bélyegzéseket alkalmaztak. A hosszú évtizedekig érvényes, nemzetközileg elfogadott kiállítási fényképméretet (30×40 centiméter) tulajdonképpen a postai szállítási szabályzat határozta meg. A magyar fotósok 1957-től sajátos nehézséggel kerültek szembe: megszigorították a bélyegzők magánszemélyek által történő megrendelését, ami csak 1968-ban enyhült valamelyest.
A külföldi tárlat rendezői rendszerint levelezőlapon küldtek értesítést az elfogadásról, díjazásról, amit a tárlat katalógusának megküldése követett. A visszaérkező fotókon az elfogadást a korra és az adott országra jellemző, olykor grafikai műremeknek is mondható, ráragasztott kisnyomtatvány, címke/etikett (vignetta) jelezte. Mivel ezt olykor az idehaza elképzelhetetlenül jó nyomdai minőségű katalógushoz mellékelték, és nem ragasztották fel, egyes kiállítási szereplések utólag nehezen dokumentálhatók. Az idegen nyelvre lefordított címek olykor hibásan jelentek meg a katalógusokban.
Engedély híján nagy méretű fotóként kizárólag családi emlékképet lehetett külföldre küldeni, ilyen esetben viszont a postai díjat nemzetközi válaszdíjszelvénnyel (IRC) kellett kifizetni. Ezt a díjkiegyenlítési módot a postai Világszervezet (UPU) még a légi szállítás tömeges elterjedése előtt, 1906-ban vezette be. A szervezet tagjai csak azt vállalták, hogy a szelvényt elfogadják, de annak forgalmazása nem volt kötelező. Így a szocializmus időszakában Magyarországon ilyen IRC „kuponhoz” külföldi rokonok juttathatták a nagy méretű küldeményt feladni vágyókat. Devizagazdálkodási okokból a külföldi pályázaton, kiállításon történő részvétel nevezési díját sem tudta a hazai fotóművész kiegyenlíteni, amiről illett (idegen nyelven) levelet írni a rendezőknek. Ebben azt is kérte a feladó, hogy ha az összeg megfizetésétől nem tudnak eltekinteni, akkor a jövőben ne küldjenek meghívást az adott szalonra.
Meghívások még ebben a helyzetben is gyakran érkeztek a hazai fotósokhoz. Azoknak, akik kiállításokon bizonyos gyakorisággal szerepeltek, a FIAP kitüntető címeket adományozott, és őket egyes országok fotós egyesületei is felvehették tagjaik sorába. A legmagasabb kitüntető címet (Hon.EFIAP, azaz Honorary Excellence FIAP) az egész világon csak százan mondhatták magukénak. Sokszor hangsúlyozták ezt szóban és írásban, amikor Vadas Ernő megkapta. Kevesebb szó esett arról, hogy amikor a levelezgetések után a FIAP 1956-os kölni kiállításán kis magyar küldöttség is részt vett, az elismerést már többen megkapták, így például Gink Károly (1922–2002) és Szőllősy Kálmán (1887–1976).
Dr. Gellért Gézát (1923–2001) az angol The Royal Photographic Society, a nemrég elhunyt Markovics Ferencet (1936–2019) pedig az egyesült államokbeli Photographic Society of America választotta be soraiba.
A FIAP alapszabálya szerint csak egy nemzeti egyesület lehet tag, ez évtizedekig a Magyar Fotóművészek Szövetsége volt. Az elnökség egy átgondolatlan és hibás döntése után ez a tagság 1997-ben átkerült a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Szövetségéhez. Ők – természetesen helyesen – élnek az így hozzájuk került lehetőséggel. A Magyar Fotóművészek Szövetsége tapasztalt, idős, sokat tevékenykedett tagjainak korábbi munkája viszont az elért eredményekkel és a viselhető címekkel együtt elveszett.
Mi a helyzet napjainkban, amikor az elektronikus képkészítés és képküldés nagyságrendekkel könnyebbé tette a nemzetközi kapcsolattartást? Nos, azoknak, akik babérokra vágynak, komoly vetélytársakkal kell megmérkőzniük. Közülük is kiemelkedik Tóth István tisztelője és követője, Papp Elek (1965). A Nagykőrösön optikusként dolgozó fotóművész jelenleg az egyik legeredményesebb hazai kiállító. Jól áttekinthető honlapján már a 2019-es adatok is szerepelnek: a legfrissebb információ szerint Papp képeivel 2002 óta 77 országban szerepelt, és 1463 díjat nyert.
Fejér Zoltán
(Megjelent a Műértő 2020. márciusi számában)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
