A két történetnek, melyről az alábbiakban szó lesz, első ránézésre nem sok köze van egymáshoz. Németországban játszódik az egyik, Svájcban a másik. Drámai fordulatokban bővelkedik az egyik, nagyrészt a színfalak mögött zajló vitáról szól a másik. Kortárs művek a főszereplők az egyikben, klasszikus modernek a másikban. És mégis, a két történet ugyanarról szól...

Henri Matisse: Collioure-i enteriőr
(Szieszta), 1905 olaj, vászon,
60x73 cm, Merzbacher-gyűjt.
A két történetnek, melyről az alábbiakban szó lesz, első ránézésre nem sok köze van egymáshoz. Németországban játszódik az egyik, Svájcban a másik. Drámai fordulatokban bővelkedik az egyik, nagyrészt a színfalak mögött zajló vitáról szól a másik. Kortárs művek a főszereplők az egyikben, klasszikus modernek a másikban. És mégis, a két történet ugyanarról szól: a múzeumok szerepéről, ha úgy tetszik, missziójáról; a növekvő mértékben egymásra utalt közgyűjtemények és magángyűjtők viszonyának buktatóiról. De lássuk a részleteket.

A németországi események azon a tavaly májusi napon jutottak a tetőpontjukra, amikor több nagy teherautó gördült a frankfurti Modern Művészetek Múzeumának egyik bejáratához. Szorgos kezek néhány óra alatt 500 -- többségében a múzeum kiállítótermeinek falairól néhány nappal korábban leakasztott -- műalkotást pakoltak fel a kocsikra. A félezer mű az időközben Londonban élő és nem teljesen makulátlan hírű ingatlanügynök és műgyűjtő, Dieter Bock 10--15 évvel ezelőtt kialakított és tavaly májusig a múzeumban kiállított kollekciójához tartozott. Bock még 1989-ben kereste meg a megnyitás előtt álló múzeum akkori igazgatóját, Jean-Christophe Ammannt egy tetszetős ajánlattal: 3 millió márkát bocsátott az igazgató rendelkezésére, hogy az kiemelkedő kortárs műveket vásároljon számára. „Cserébe” megígérte, hogy a tárgyakat tartós letétbe helyezi a múzeumban. Volt a megállapodásnak egy záradéka, miszerint a letét legalább addig garantált, míg Ammann az igazgató. Ma eltérnek a vélemények a tárgyban, hogy a záradékról tudott-e más is kettejükön kívül, de a történet szempontjából nem is ez a lényeg. Ammann évekig szorgalmasan, jó szemmel és olcsón vásárolt -- a művészek abban a hitben szabták meg az áraikat, hogy képeik közgyűjteménybe kerülnek. A 29 alkotó, köztük Bruce Nauman, Alighiero e Boetti, Beat Streuli, Noritoshi Hirakawa és Luc Tuymans alkotásai a múzeum állandó kiállításának gerincévé, értékítéletének megtestesítőivé váltak. Egy szép napon aztán Ammann nyugalomba vonult, s Bock csakhamar jelentkezett, hogy visszavonja a letétet.


Az új igazgatónak és a város vezetésének mindössze annyit sikerült elérnie, hogy néhány, számukra különösen fontos művet az egykori beszerzési áron megvásárolhattak tőle. A többi alkotás, amelynek mai piaci értéke a beszerzési ár sokszorosa, feltehetően örökre eltűnt Frankfurtból, üres falakat és egy széttördelt struktúrájú, megtépázott gyűjteményt hagyva hátra. Az ügynek feltehetően lesz jogi utójátéka is, mert néhány művész perre készül -- ők közgyűjteménybe szánták műveiket. Ennél azonban sokkal izgalmasabb az a vita, amely a történet kapcsán kibontakozott. A szenvedélyeket ráadásul tovább korbácsolta, hogy hasonlóan járt a bonni Művészeti Múzeum is egy építési vállalkozó, Hans Grothe 50 millió eurót érő kollekciójával. Sokan az intő példák közé sorolják a berlini Hamburger Bahnhofot is, ahol ma az ott kiállító gyűjtő, a családi múltja miatt heves viták kereszttüzében álló Friedrich Christian Flick mellett az intézmény vezetésére jóformán csak házmesteri funkciók hárulnak.

Gyűjtőket gyűjteni? (Oldaltörés)


Kezdetben úgy tűnt, a köz- és magángyűjtemények kapcsolatának szorosabbá válása mindenki számára csak előnyöket ígér. A múzeumok egyre szűkösebb büdzséjük ellenére is folyamatosan bővülő anyaggal tudták csábítani a látogatókat; a gyűjtők számára a múzeumi szereplés rendszerint jelentős értéknövekedést jelentett, ráadásul a letét idejére megszabadultak az őrzés és a biztosítás anyagi terheitől. A nagyközönség pedig örömmel látogatta a korábban rejtve maradt kincseket.

A helyzet kulcsát ebben a kérdésben is a mérték jelenti. A baj akkor kezdődik, amikor a múzeum már nem gyűjt, hanem gyűjtet -- vagy másképpen fogalmazva: gyűjtőket gyűjt. Amikor a magángyűjtő szerepét átveszi a spekuláns, aki a múzeumot alkimista műhelyként használva aranyoz be (nemegyszer kétes) értékeket. A szakemberek most megkondították a vészharangot, mondván: a múzeumok nem engedhetik át kiállításteremtő kompetenciájukat a mecénásoknak, nem válhatnak annak a piacnak a transzmissziós szíjaivá, ahol a kritikai elemzés és a korrekció a feladatuk. Garantálniuk kell gyűjteményük folyamatosságát, hosszú távon kell követniük és minősíteniük a trendeket. A múzeum a kollektív emlékezet intézménye, a frankfurtihoz hasonló példák azonban arra figyelmeztetnek, hogy könnyen a kollektív emlékezetkiesés mementójává is válhat.

Svájcban, bár hasonló esetre ott is volt példa a közelmúltban, inkább a zürichi Kunsthaus tervezett új épületének várható rendeltetése gerjeszti a vitát a közgyűjtemények és a magángyűjtők kapcsolatáról. Itt rendkívüli értékű klasszikus modern gyűjtemények sorsa áll a középpontban, amelyeknek létrehozóit aligha érheti az a vád, hogy nyerészkedni akarnak múzeumi kapcsolataikkal. Ezek a kollekciók ugyanis olyan értékkel bírnak, hogy azon már a Kunsthaus falai közé való bekerülésük sem emelhetne tovább.

Abban teljes az egyetértés, hogy az új épületre mindenképpen szükség van, feladatairól azonban megoszlanak a vélemények. A közvéleményt joggal irritálja, hogy a viták nagyrészt a színfalak mögött zajlanak, miközben jelentős összegű közpénzek sorsáról van szó. A szakemberek világos koncepcióra várnak, és elsősorban azoknak az irányzatoknak adnának otthont az új épületben, melyek a városhoz kötődnek -- ilyen mindenekelőtt a dadaizmus és a Max Bill nevével fémjelzett konstruktív-konkrét művészek köre. A város és a múzeum vezetésében ugyanakkor a jelek szerint túlsúlyban vannak azok, akik a legnagyobb magángyűjteményeket csalogatnák be az új épületbe. Ez komoly attrakciót jelentene a város számára, de nem tenné lehetővé szinte semmilyen szakmai koncepció érvényesítését, hiszen a szóba jöhető gyűjtemények ragaszkodnak ahhoz, hogy hiánytalanul és egyben mutassák be őket. A legnagyobb falat a világhírű Bührle-kollekció lehet (Műértő, 2005. október), amely kétségkívül többet érdemel annál a 10 ezer látogatónál, amennyit kiállítóhelyének mai kapacitása elbír. A Kunsthaus szívesen tudná tartósan falai között a Merzbacher-gyűjteményt is, melyet éppen most mutat be időszaki kiállításon (interjúnk a 11. oldalon). Ez a tárlat is azt példázza egyébként, hogy nem jó, ha egy gyűjtő túlzott hatalmat kap egy múzeumban. Az anyag valóban rendkívüli kvalitású, prezentálása azonban agyonzsúfolt, nyilván Merzbachernek azt a kívánságát teljesítve, hogy az erre a célra kevés helyen csaknem teljes gyűjteményét megmutassa. Rolf Weinberg és az orosz konstruktivistákra koncentráló Hermann Berninger műtárgyai is a költözésre esélyesek között vannak; a közelmúltban elhunyt Gustav Zumsteg kollekciója azonban már nem, mivel azt az örökösök árverésre bocsátják. Mindenesetre a többi említett gyűjtő magas életkora is egy ama tényezők között, amelyek gyors döntésre serkenthetik az illetékeseket, tovább csökkentve a szélesebb körű előzetes szakmai és társadalmi vita esélyeit. Frankfurti méretű fiaskó itt ugyan nem fenyeget, ám az ottani tanulságokat Zürichben -- és másutt -- érdemes megszívlelni.

Emőd Péter
(Műértő - 2006. április)

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Műértő

Műértő - 2006. áprilisi tartalom

Újra megakiállítás a Szépművészeti Múzeumban – Greco, Velázquez, Goya, a haza kultúra-finanszírozás, Lakástrend és design kiállítás a Műcsarnokban, Joseph Beuys halálának huszadik évfordulója, akarsz boldogabb hazát? - régi választások emlékei. Mindez és még sok minden más a Műértő áprilisi számában!

Műértő

Modellválság kellős közepén? - I.

A rendszerváltással egyidősek a kultúrafinanszírozásról szóló viták. Sok, kevés, vagy semennyi államot? Kinek a dolga megteremteni a magánmecenatúra és a szponzoráció igazi kultúráját? Milyen mértékben vegyen részt a közönség a neki tetsző kulturális produktumok finanszírozásában? A posztszocialista kultúrafinanszírozás két modell között, régi megszokások fogságában őrlődik. Az áprilisi Műértő cikke a hvg.hu-n!

Szaúd-Arábiában terrorizmusért elítéltek 38 embert

Szaúd-Arábiában terrorizmusért elítéltek 38 embert

Minden városlakó kap egy szén-dioxid-kvótát, abból gazdálkodva közlekedhet a héten

Minden városlakó kap egy szén-dioxid-kvótát, abból gazdálkodva közlekedhet a héten

Sok sebből vérzik a magyar nyelvoktatás a szülők szerint

Sok sebből vérzik a magyar nyelvoktatás a szülők szerint

3,2 milliárd hamis felhasználói fiókot törölt a Facebook

3,2 milliárd hamis felhasználói fiókot törölt a Facebook

A terméktanács elnöke szerint belerondított az almapiacba egy áruházlánc

A terméktanács elnöke szerint belerondított az almapiacba egy áruházlánc

Egymillió fejlesztő regisztrált a Huawei új rendszerébe, a magyarokat is várják

Egymillió fejlesztő regisztrált a Huawei új rendszerébe, a magyarokat is várják