Tetszett a cikk?

A két történetnek, melyről az alábbiakban szó lesz, első ránézésre nem sok köze van egymáshoz. Németországban játszódik az egyik, Svájcban a másik. Drámai fordulatokban bővelkedik az egyik, nagyrészt a színfalak mögött zajló vitáról szól a másik. Kortárs művek a főszereplők az egyikben, klasszikus modernek a másikban. És mégis, a két történet ugyanarról szól...

Henri Matisse: Collioure-i enteriőr
(Szieszta), 1905 olaj, vászon,
60x73 cm, Merzbacher-gyűjt.
A két történetnek, melyről az alábbiakban szó lesz, első ránézésre nem sok köze van egymáshoz. Németországban játszódik az egyik, Svájcban a másik. Drámai fordulatokban bővelkedik az egyik, nagyrészt a színfalak mögött zajló vitáról szól a másik. Kortárs művek a főszereplők az egyikben, klasszikus modernek a másikban. És mégis, a két történet ugyanarról szól: a múzeumok szerepéről, ha úgy tetszik, missziójáról; a növekvő mértékben egymásra utalt közgyűjtemények és magángyűjtők viszonyának buktatóiról. De lássuk a részleteket.

A németországi események azon a tavaly májusi napon jutottak a tetőpontjukra, amikor több nagy teherautó gördült a frankfurti Modern Művészetek Múzeumának egyik bejáratához. Szorgos kezek néhány óra alatt 500 -- többségében a múzeum kiállítótermeinek falairól néhány nappal korábban leakasztott -- műalkotást pakoltak fel a kocsikra. A félezer mű az időközben Londonban élő és nem teljesen makulátlan hírű ingatlanügynök és műgyűjtő, Dieter Bock 10--15 évvel ezelőtt kialakított és tavaly májusig a múzeumban kiállított kollekciójához tartozott. Bock még 1989-ben kereste meg a megnyitás előtt álló múzeum akkori igazgatóját, Jean-Christophe Ammannt egy tetszetős ajánlattal: 3 millió márkát bocsátott az igazgató rendelkezésére, hogy az kiemelkedő kortárs műveket vásároljon számára. „Cserébe” megígérte, hogy a tárgyakat tartós letétbe helyezi a múzeumban. Volt a megállapodásnak egy záradéka, miszerint a letét legalább addig garantált, míg Ammann az igazgató. Ma eltérnek a vélemények a tárgyban, hogy a záradékról tudott-e más is kettejükön kívül, de a történet szempontjából nem is ez a lényeg. Ammann évekig szorgalmasan, jó szemmel és olcsón vásárolt -- a művészek abban a hitben szabták meg az áraikat, hogy képeik közgyűjteménybe kerülnek. A 29 alkotó, köztük Bruce Nauman, Alighiero e Boetti, Beat Streuli, Noritoshi Hirakawa és Luc Tuymans alkotásai a múzeum állandó kiállításának gerincévé, értékítéletének megtestesítőivé váltak. Egy szép napon aztán Ammann nyugalomba vonult, s Bock csakhamar jelentkezett, hogy visszavonja a letétet.


Az új igazgatónak és a város vezetésének mindössze annyit sikerült elérnie, hogy néhány, számukra különösen fontos művet az egykori beszerzési áron megvásárolhattak tőle. A többi alkotás, amelynek mai piaci értéke a beszerzési ár sokszorosa, feltehetően örökre eltűnt Frankfurtból, üres falakat és egy széttördelt struktúrájú, megtépázott gyűjteményt hagyva hátra. Az ügynek feltehetően lesz jogi utójátéka is, mert néhány művész perre készül -- ők közgyűjteménybe szánták műveiket. Ennél azonban sokkal izgalmasabb az a vita, amely a történet kapcsán kibontakozott. A szenvedélyeket ráadásul tovább korbácsolta, hogy hasonlóan járt a bonni Művészeti Múzeum is egy építési vállalkozó, Hans Grothe 50 millió eurót érő kollekciójával. Sokan az intő példák közé sorolják a berlini Hamburger Bahnhofot is, ahol ma az ott kiállító gyűjtő, a családi múltja miatt heves viták kereszttüzében álló Friedrich Christian Flick mellett az intézmény vezetésére jóformán csak házmesteri funkciók hárulnak.

Gyűjtőket gyűjteni? (Oldaltörés)


Kezdetben úgy tűnt, a köz- és magángyűjtemények kapcsolatának szorosabbá válása mindenki számára csak előnyöket ígér. A múzeumok egyre szűkösebb büdzséjük ellenére is folyamatosan bővülő anyaggal tudták csábítani a látogatókat; a gyűjtők számára a múzeumi szereplés rendszerint jelentős értéknövekedést jelentett, ráadásul a letét idejére megszabadultak az őrzés és a biztosítás anyagi terheitől. A nagyközönség pedig örömmel látogatta a korábban rejtve maradt kincseket.

A helyzet kulcsát ebben a kérdésben is a mérték jelenti. A baj akkor kezdődik, amikor a múzeum már nem gyűjt, hanem gyűjtet -- vagy másképpen fogalmazva: gyűjtőket gyűjt. Amikor a magángyűjtő szerepét átveszi a spekuláns, aki a múzeumot alkimista műhelyként használva aranyoz be (nemegyszer kétes) értékeket. A szakemberek most megkondították a vészharangot, mondván: a múzeumok nem engedhetik át kiállításteremtő kompetenciájukat a mecénásoknak, nem válhatnak annak a piacnak a transzmissziós szíjaivá, ahol a kritikai elemzés és a korrekció a feladatuk. Garantálniuk kell gyűjteményük folyamatosságát, hosszú távon kell követniük és minősíteniük a trendeket. A múzeum a kollektív emlékezet intézménye, a frankfurtihoz hasonló példák azonban arra figyelmeztetnek, hogy könnyen a kollektív emlékezetkiesés mementójává is válhat.

Svájcban, bár hasonló esetre ott is volt példa a közelmúltban, inkább a zürichi Kunsthaus tervezett új épületének várható rendeltetése gerjeszti a vitát a közgyűjtemények és a magángyűjtők kapcsolatáról. Itt rendkívüli értékű klasszikus modern gyűjtemények sorsa áll a középpontban, amelyeknek létrehozóit aligha érheti az a vád, hogy nyerészkedni akarnak múzeumi kapcsolataikkal. Ezek a kollekciók ugyanis olyan értékkel bírnak, hogy azon már a Kunsthaus falai közé való bekerülésük sem emelhetne tovább.

Abban teljes az egyetértés, hogy az új épületre mindenképpen szükség van, feladatairól azonban megoszlanak a vélemények. A közvéleményt joggal irritálja, hogy a viták nagyrészt a színfalak mögött zajlanak, miközben jelentős összegű közpénzek sorsáról van szó. A szakemberek világos koncepcióra várnak, és elsősorban azoknak az irányzatoknak adnának otthont az új épületben, melyek a városhoz kötődnek -- ilyen mindenekelőtt a dadaizmus és a Max Bill nevével fémjelzett konstruktív-konkrét művészek köre. A város és a múzeum vezetésében ugyanakkor a jelek szerint túlsúlyban vannak azok, akik a legnagyobb magángyűjteményeket csalogatnák be az új épületbe. Ez komoly attrakciót jelentene a város számára, de nem tenné lehetővé szinte semmilyen szakmai koncepció érvényesítését, hiszen a szóba jöhető gyűjtemények ragaszkodnak ahhoz, hogy hiánytalanul és egyben mutassák be őket. A legnagyobb falat a világhírű Bührle-kollekció lehet (Műértő, 2005. október), amely kétségkívül többet érdemel annál a 10 ezer látogatónál, amennyit kiállítóhelyének mai kapacitása elbír. A Kunsthaus szívesen tudná tartósan falai között a Merzbacher-gyűjteményt is, melyet éppen most mutat be időszaki kiállításon (interjúnk a 11. oldalon). Ez a tárlat is azt példázza egyébként, hogy nem jó, ha egy gyűjtő túlzott hatalmat kap egy múzeumban. Az anyag valóban rendkívüli kvalitású, prezentálása azonban agyonzsúfolt, nyilván Merzbachernek azt a kívánságát teljesítve, hogy az erre a célra kevés helyen csaknem teljes gyűjteményét megmutassa. Rolf Weinberg és az orosz konstruktivistákra koncentráló Hermann Berninger műtárgyai is a költözésre esélyesek között vannak; a közelmúltban elhunyt Gustav Zumsteg kollekciója azonban már nem, mivel azt az örökösök árverésre bocsátják. Mindenesetre a többi említett gyűjtő magas életkora is egy ama tényezők között, amelyek gyors döntésre serkenthetik az illetékeseket, tovább csökkentve a szélesebb körű előzetes szakmai és társadalmi vita esélyeit. Frankfurti méretű fiaskó itt ugyan nem fenyeget, ám az ottani tanulságokat Zürichben -- és másutt -- érdemes megszívlelni.

Emőd Péter
(Műértő - 2006. április)

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Műértő

Műértő - 2006. áprilisi tartalom

Újra megakiállítás a Szépművészeti Múzeumban – Greco, Velázquez, Goya, a haza kultúra-finanszírozás, Lakástrend és design kiállítás a Műcsarnokban, Joseph Beuys halálának huszadik évfordulója, akarsz boldogabb hazát? - régi választások emlékei. Mindez és még sok minden más a Műértő áprilisi számában!

Műértő

Modellválság kellős közepén? - I.

A rendszerváltással egyidősek a kultúrafinanszírozásról szóló viták. Sok, kevés, vagy semennyi államot? Kinek a dolga megteremteni a magánmecenatúra és a szponzoráció igazi kultúráját? Milyen mértékben vegyen részt a közönség a neki tetsző kulturális produktumok finanszírozásában? A posztszocialista kultúrafinanszírozás két modell között, régi megszokások fogságában őrlődik. Az áprilisi Műértő cikke a hvg.hu-n!

Az USA-ban már elkezdődött: ismét felütötte a fejét a vécépapírhiány

Az USA-ban már elkezdődött: ismét felütötte a fejét a vécépapírhiány

"Nem kell tízezreket költeni" - Vérbeli gamert kérdeztünk a kedvenc mobilos játékairól

"Nem kell tízezreket költeni" - Vérbeli gamert kérdeztünk a kedvenc mobilos játékairól

7 milliárd forintos támogatást kap a divatipar

7 milliárd forintos támogatást kap a divatipar