Hajnóczy Péter: A hangya és a tücsök -  képregény-adaptáció komputerprint, 29,5x42 cm, koncepció:Csáki László © acb

Ismerjük a leckét: az amerikai modellben a közpénzek szerepe minimális, a kultúra teljes mértékben a piacra van bízva, viszont aki támogat, jelentős adókedvezményekre számíthat.

Az európai modellben az állam komoly felelősséget vállal a kultúráért, ugyanakkor - országonként más-más mértékben - a magánszféra, a vállalati világ is részt vesz annak finanszírozásában. A mértékek kérdése ott is állandó viták tárgya. Ám itthon mi még a kádárizmus örökségével is küzdünk; reflexeink jobbára a paternalista időszakból maradtak ránk.

Egyfelé nézve

Az elmúlt időszak ismét felerősítette a magyarországi modellel kapcsolatos vitákat. S nemcsak azért, mert Bozóki András személyében olyan kulturális miniszter váltotta fel - a jobbára a kultúra hagyományos lobbistáival szembe menni nem kívánó - Hiller Istvánt, aki tett egy félfordulatot a populáris kultúra felé, s kijelentette: az általa vezetett tárca „nem magaskulturális minisztérium”. És nem is csak azért, mert - az utóbbi évek legbarátságtalanabb intézkedéseként - az úgynevezett maradványképzés hónapokra késleltette az összes kifizetést a kulturális területen. Hanem azért is, mert történt pár eset, amely ismét felhívta a figyelmet a hazai finanszírozási gyakorlat problémáira. A képzőművészet területéről az Artpool Művészetkutató Központ és a Bolt Galéria is nyílt levelekkel fordult a miniszterhez és a közönséghez, amikor forrásaik elapadtak. A miniszter személyes intervencióját sürgették „megmentésük” érdekében, s azzal érveltek, hogy fontos kulturális funkciót teljesítenek. Nem először s nemcsak a képzőművészeti területen fordul elő ilyesmi. Irodalmi folyóiratoktól hangversenyzenekarokig sok helyen kongatnak meg vészharangokat, vagy mert csökkentek a fenntartó támogatások, vagy mert -- a szinte már szokásjog alapján érkező – NKA-pályázati pénzek maradnak el. S a gyors állami segítség ilyenkor rendre megérkezik. De vajon jól van-e ez így? Egyszerű a válasz: nincs jól.

A magyarországi finanszírozási modellnek most mintha minden rákfenéje egyszerre jönne elő. Az intézményfenntartás terhét egyre nehezebben viseli a túlfeszített állami büdzsé, az önkormányzatok is legtöbbször szabadulnának tőle, az NKA döntéseit pedig mindig kritika éri; elsősorban azoktól, akiknek nem nyert a pályázatuk. A pénz pedig folyamatosan kevés, mert még ha egyre több mozog is a rendszerben, az igények folyamatosan nőnek. A jelenlegi modellben minden intézmény az állami források felé fordul, nem éri meg se energiát, se erőforrást arra irányozni, hogy más pénzforrásokat keressenek. S közben nem ritka az az elvárás, hogy a nonprofit tevékenységből még meg is lehessen élni.

Több sebből vérezve

Török András a Summa Artium kht. élén a művészeti színtér és a vállalati szféra között közvetít. Korábban nonprofit kiállítóhely vezetője is volt, de dolgozott a kultúrafinanszírozás területén is. A Műértő kérdésére gyors problématérképet vázolt fel. „Három fő problémát látok. Az állami, önkormányzati költekezés elérte határait. Az adókat előbb-utóbb csökkenteni kell, és legfeljebb a szinten tartás jöhet szóba. A jó szándékú botránykerülő magatartás jegyében a kurátorok túl sok célra adnak túl keveset. Az EU-tól nem várható érdemi segítség. A kulturális infrastruktúra bővítésére jönnek majd források (elképzelhető hogy részben EU-pénzből épül majd új múzeum Pécsett, opera Debrecenben, kiállítóterem Békéscsabán), de azok fenntartása hazai pénzt von majd el valahonnét. Harmadrészt: testközelből tapasztalom, hogy a businessvilág nem érdeklődik az intézményfenntartás iránt. Ugrásszerű növekedés akkor várható majd, amikor az új - a rendszerváltás idején meggazdagodott - nemzedék nyugdíjba vonul, és helyüket fiaik és leányaik veszik át. Ezt a 10-15 évet a szóban forgó nagyszerű kezdeményezések sajnos aligha élik túl.” Vannak, akik szerint egy olyan országban, mint a miénk, egyértelműen állami feladat az intézményfenntartás. Süvecz Emese független kurátor (közben a MONA Alapítványnál kutatási és képzési projekteket menedzsel női esélyegyenlőség témában) így foglalta össze véleményét: „A kultúrafinanszírozás nem vehető ki az állam hatásköréből, mert ez egyértelmű igazságtalanságok forrása lenne. De az is biztos, hogy egy intézmény finanszírozásának több lábon kéne állnia; önállóság, saját pénzügyi politika kellene. Ehhez egyértelmű »cultural policy« szükséges, vagyis világos kulturális politika, amelynek alapján tudható, milyen kritériumok alapján, milyen szakmai háttérrel rendelkező szereplők hozhatnak stratégiai vagy pénzügyi döntéseket. Sem az apparátus, sem az intézmények szintjén nem látom, hogy ez az egyértelműség, a világos önmeghatározás megjelenne. A kulturális intézményrendszer minden szintjén hiányzik ehhez a szakismeret.”

Szoboszlai János Süvecz Emesével azonos generációhoz tartozik. Kurátorként ő is jól ismeri a nonprofit színteret. Jelenleg kereskedelmi galériát vezet (acb). Évekkel ezelőtt ösztöndíjasként épp a cultural policy-kutatást választotta feladatául. Ő már kevésbé gondolja nélkülözhetetlennek az állam szerepét. „Az adóforintok redisztribúciója - tehát az, hogy milyen intézmények kapnak pénzt és miért - sohasem volt világos. Kultúráról beszélve nehéz standardokat meghatározni, mégis szükséges volna, hogy a mindenkori NKA, az önkormányzati források, de a minisztérium is, határozzák meg, mi a missziójuk. Most a támogatott és az elutasított pályázatok közötti különbség sokszor egyáltalán nem világos. Mint tíz éve pályázó, azt látom, hogy egy inkonzisztens »cultural policy« jelenik itt meg” - mondja Szoboszlai, aki szerint a magyarországi gazdasági helyzet ma már érett arra, hogy a vállalati szféra nagyobb szerepet vállaljon a kultúrában, akár az intézményfenntartásban is. De hiányzik ehhez az igazi gazdasági érdekeltség: magyarán az adókedvezmény. „Az állam voltaképpen monopolizálja a kultúra finanszírozását, de közben nem fogalmaz meg világos alapelveket. A monopolhelyzet nem engedi meg az üzleti szektor igazi közreműködését. Ennek több formája létezik: adományozás, szponzorálás, de lehet valaki producer is. Ebben a pillanatban az üzleti szféra nem lát fantáziát abban, hogy kultúratámogató legyen, vagy akár kezdeményezőként lépjen fel, mert nincs benne érdekeltté téve. Hogy ez nem működik, annak nem az az oka, hogy nincs pénz a cégeknél. Ellenkezőleg, sok pénz volna erre a célra. A dunaújvárosi ICA (Kortárs Művészeti Intézet -- a szerk.) vezetőjeként öt év alatt számos céggel találkoztam, ahonnan igenis jött volna pénz abban az esetben, ha a mindkét félnek megfelelő konstrukciót meg lehetett volna találni. A szponzor nem adományozó. Azért ad pénzt, mert azzal a projekttel, amelyet én megvalósítok, határozott célja van. Legtöbbször mégis az lett a dolog vége, hogy »jó, amit csinálsz, kapsz hozzá egy kis adományt«. Ez nem szponzorálás; én nem képviseltem a szponzort, ő nem képviselt engem. A cég könyvelője fehéren-feketén bebizonyította, hogy jobban megéri egy új cégautót venni, mint művészeti tevékenységet szponzorálni.”

Lassú teher

„Nem látok esélyt arra, hogy a művészeti területet külön kezelje a törvénykezés a civil szféra egészéhez képest. Vagyis nem lehet kizárólag itt gazdasági kedvezményeket adni a támogatóknak; vagy együtt születik új szabályozás, vagy sehogy -- véli Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója hosszú évek minisztériumi tapasztalata után. -- Hagyományosan azok a területek járnak jól, amelyekben kialakult az intézményi struktúra. Ilyen például a kőszínházi rendszer. A kortárs művészet intézményrendszere nem ilyen. Nincsenek védőbástyái. Itt valamiféle öntöző elv működik, mindenhova csöppen egy kis pénz, de sehova se elég.” Szerinte amúgy nem bízható az intézményfenntartás csak a magánszférára, mert ez azonnal igazságtalanságokat szülne. „Tehát így megy majd tovább minden” -- válaszolja a Műértőnek arra a kérdésére, hogy milyen esélyeket lát a változásra. Az a véleménye, hogy a magyarországi kultúrafinanszírozási modellnek vannak eredményei: „A művelődési ház és a könyvtári rendszer ugyan érzékeny veszteségeket szenvedett, de Magyarországon egy többszintű intézményi struktúra mégiscsak át tudta vészelni a rendszerváltást.” Ami a vállalati szféra nagyobb szerepvállalását illeti, Baán szerint nálunk nem lehet „egy nagy lélegzettel” alapvető törvényi szintű változásokat elérni, a modellváltás csak kis lépésekben történhet meg. „Olyan területeket kell találni, ahol ez megtehető. Ilyen volt például a kortárs művek vásárlásáról szóló új szabályozás. Ilyen lehetne a pályakezdő művészek támogatása is.”

Hiányzó tudás

Az „arccal az állami források felé” felfogás nem kedvez az új forrásokat, új lehetőségeket kereső, piacorientált menedzsmentstratégiáknak. Vajon ez az oka, hogy a művészeti menedzserképzésből kikerülők nem a kortárs művészet terepén kötnek ki? Süvecz Emese és Szoboszlai János szerint inkább az, hogy hiányos a képzés, aki ma menedzsmentet akar tanulni, külföldre megy. Akárhogy is: a fundraising profi technikái nem honosodtak meg minálunk. Jól látszott a tavalyi „nyílt leveles” esetekből, hogy nincs hova (és hogyan) nyúlni, ha elapad a központi infúzió. Az Artpool egyébként épp a válság napjaiban egy ilyenfajta technikát próbált meg alkalmazni, amikor támogató fesztivált rendeztek, és közvetlenül a kortárs művészet közönségét próbálták megmozgatni a finanszírozás érdekében. Bár az ilyesmi is némi erőforrást igénylő tevékenység, ami azt illeti, az efféle technikák komoly bevételt jelentenek a nonprofit színtéren. Csak az szja-s egy százalékokból 6,9 milliárd forint került - 2004-es adatok szerint - a civil szférába, s noha az örökségvédelem és a kultúra nincs képviselve a 100 legtöbbet kapó szervezet listáján, a területre az összes pénz közel 20 százaléka érkezett. Volna „tartalék” tehát a közönség zsebében is? Elleshető modellek is akadnak. Évről évre ott a Top 100-ban a Tilos Rádió, s mint a Műértő kérdésére Kovács Ágota, a Tilos Kulturális Alapítvány ügyvezetője elmondta, mára a fenntartásuk 50 százalékát a közönség állja. A Tilos ugyan más helyzetben van, mint egy nonprofit művészeti intézmény, médiumként sokkal könnyebben éri el és „mozgatja meg” saját táborát, ám az a művészeti színtéren is tanulságos lehet, mennyire tudatosan használják a fundraising-technikákat. A Tilos-Maraton, vagyis az adományozó hét alatt 2005-ben 2,8 millió forint jött be, az egy százalékokból 2004-ben 7 millió, s év közben is folyamatosan megkeresik saját közönségüket, pontosan megnevezve, mire, minek a megvásárlásához kérnek pénzt. A támogató partik és rendezvények pedig folyamatosak. Egy galéria, egy archívum, egy művészeti műhely meglehet, kevesebbhez jutna így, de talán meg lehetne próbálni, mennyire érzik úgy maguk a látogatók, hogy nagyobb szerepet vállalhatnának egy-egy hely fenntartásában. (A cikk folytatását májusi számunkban olvashatják.)

Nagy Gergely
(Műértő - 2006. április)