"Ha választhatnék, megfognám ezt a házat a négy sarkánál és letenném valami rendes helyen"
Három éve húsz színes kép díszíti a túlnyomórészt romák lakta Bódvalenke házainak falait. Bár a freskók számos újságíró, fotós és civil szervezet figyelmét felkeltették, a turisták mégsem özönlenek a borsodi faluba, és a helyiek türelme is egyre fogy. Tél végi életkép Bódvalenkéről.
„Ha választhatnék, megfognám ezt a házat a négy sarkánál és letenném valami rendes helyen” – mondja Tünde, három gyermek édesanyja, akinek takaros házában akár a padlóról is lehetne enni. Konyhájában viszont egyből feltűnik a csap hiánya a mosogatókagyló fölött – a házba nincs bevezetve a víz, Bódvalenkén a luxus a fürdőszobával kezdődik.
A település az utolsó filléreit számlálja Borsod-Abaúj-Zemplén megye legszegényebb és egyben legszebb vidékén, a Csereháton. Mint mindenütt, ahol szinte kizárólag romák élnek, télen az ezerszínű freskófaluban is megáll az élet. A falu egyetlen utcáján forgalom nincs, csak az a négy busz, amelyik naponta hozza-viszi a gyerekeket az iskolából, esetleg néhány eltévedt, szlovák rendszámú kocsi. Asszonyok és férfiak jönnek-mennek gyalogszerrel, a nők legtöbbször papucsban és pulóver nélkül a téli utca tükörjegén – Bódvalenkén még nem tavaszodik.
A falu mintegy ötven portából áll – a hosszú tornácos, oszlopsoros parasztházak jelentős része ma már lakatlan. Két templom, két bolt, és az önkormányzati hivatal teszi ki a község összes intézményét. A hivatal falán a Felszabadulási Emlékkönyvtár 1970-ből itt maradt címere díszeleg. Könyvtár ma már nincs, csak egy kisbusz áll meg kéthetente megpakolva könyvekkel és újságokkal, onnan lehet kölcsönözni. A térerő is csak hébe-hóba kóborol át Szlovákiából.
Afrikai mintára
Pásztor Eszter budapesti szakfordító és tolmács, 2008 hasonló, hideg téli napján érkezett a faluba, amikor a helyiek papucsban, kabát nélkül körbeállták: Adj nekünk munkát! Eszter egy év múlva visszajött a freskófalu ötletével, amelyet – elmondása szerint – egy régebbi utazás ihletett.
„15-20 évvel ezelőtt Egyiptomban nyaraltunk, ahol elvittek egy úgynevezett núbiai faluba. Hogy odaérjünk, két és fél órát kellett buszozni, hatvan fokban a sivatagon át. És egyszer csak ott volt ez a falu, ahol nagyon helyes képecskék díszítették a házakat kívül-belül. Ennek a településnek ugyanúgy haldokolnia kellett volna, mint Bódvalenkének, sőt még inkább, mert még víz is alig van. De láthatóan pezsgett és virult a település: ráállt a turisták kiszolgálására, és a látogatók csőstül érkeztek. Aztán 2008. december 20-án egy csapat szalonnai cigánygyereket elhoztam a budapesti állatkertbe. Elmentünk az Afrika-házba is, ahol a maszáj kunyhók képeit is kiállították. Hirtelen az egyik gyerek a csoportunkból felkiáltott: Jé, a Sziliék is ilyenben laknak! Valahogy ez a gyerekhang azonnal beindította és összerakta a fejemben az egész projektet” – mondja Pásztor Eszter, a Bódvalenke Freskófalu projekt vezetője, aki ezek után rögtön fel is kereste Horváth János miskolci roma festőművészt: szerinte meg lehetne-e valósítani hasonlót Bódvalenke falain. János igent mondott, és kidolgozta a technikát, amellyel a falakra festett freskók képesek ellenállni az időjárás viszontagságainak.
Az ötletgazda számára a kezdetektől egyértelmű volt, hogy hosszú távon csak úgy lesz életképes a kezdeményezés, ha a bódvalenkeiek is magukénak érzik. Háromhónapnyi „folyamatos rádumálás” után úgy tűnt, hogy a falubeliek hajlanak a dologra, sőt belőlük is elkezdtek áradni az ötletek: ki a kosarait adná el, ki főzne, ki pedig lovas szekerekkel hozná át a vendégeket a szomszéd falu vasútállomásáról. Így kezdődtek el a munkálatok, amelynek során 2009-ben felkerültek az első freskók. Azóta elkészült húsz alkotás, többek között Horváth János, Kunhegyesi Ferenc, Ferkovics József, Csámpai Rozi magyarországi és Zoran Tairovic szerbiai roma festőművészek munkái.
„Nem erősítjük meg magunkat semmivel”
Aki messziről érkezik – és ide mindenki messziről érkezik –, a színes képek mellett rengeteg, közvetlen gyermekkel találkozik először. Ha megáll valaki a Freskófalu Projekt irodájánál, leteszik a vízzel teli vödröt a kezükből, otthagyják a kóbor kiskutyákat, hogy odaszaladjanak az érkezőhöz: „Te mit csinálsz itt?” „Csokit hoztál?” „Befonhatom a hajad?”. Az idősebbek pedig: „Adsz egy cigit?”. Amikor a jövőjükről faggatom őket (mi leszel, ha nagy leszel?), a fiúk többnyire azt mondják: rendőr, a lányok pedig azt, hogy csecsemőgondozó. Egy különösen szép kislány szomorúan maga elé néz. „Semmi” – mondja lemondóan. „De mégis, mi szeretnél lenni?” „Nem tudom. Nem lehetek semmi.”
Bódvalenkének jelenleg 210 lakosa van, ezek közül 84 kiskorú, 38 még nem jár iskolába. A tizennyolc éven aluli gyerekek közül kettő nem roma származású. A rengeteg gyerek ellenére nincsen óvoda, se iskola, de nincsen orvos, posta, vasút, még kocsma sem – semmilyen állami intézmény vagy magánvállalkozás, ami ezt a dimbes-dombos vidéket élhetővé tenné. A freskóknak köszönhetően a falu viszont idevonzott néhány civil kezdeményezést, így érkezett ide a budapesti Esti Nóra is, aki eleinte – megfelelő közösségi tér hiányában – házról házra járt, hogy a gyerekeket Waldorf módszerrel tanítsa, valamint Kenesei Zsófi, aki barátaival együtt egész nyáron táboroztatja a Bódvalenkei gyerekeket. Velük délutánonként Esti Nóra most a „Lenkei Tanodában” foglalkozik, ami egyelőre a projektiroda egyik helyiségében kapott helyet. Nóra az Add a Két Kezed Alapítvány képviseletében jár át a szomszédos Bódvaszilasról.
Felfigyelt a falura a Harcművészek az Egészséges Gyermekekért Mozgalom (Hegyem) is. Szervezésükben nem csak rendszeres és ingyenes edzést kapnak a 6-18 éves falubeliek, de a kiadós testmozgás után banánt, müzli szeletet és gyümölcslevet is. A gyümölcs és a hús teljesen hiányzik a gyermekek étrendjéből, a tejtermékek is csak ritkán fordulnak elő. „Nincsen egy almácska se. Nem erősítjük meg magunkat semmivel” – mondja a háromgyermekes Tünde.
„Az alapproblémát az jelenti, hogy a legfontosabb időszakban, a gyermekkor 6 és 12 év közötti időszakában az ilyen szegény falvakban élő gyerekek nem kapják meg az idegrendszer fejlődéséhez szükséges tápanyagokat. Az elégtelen táplálkozás miatt a szellemi innovatív értékek későbbi megteremtése szinte lehetetlen. A Hegyem ez ellen harcol, és ez ellen hív harcba másokat is” – összegzi a mozgalom ars poeticáját Gubacsi Attila harcművész, a szervezet alapítója.
Lemondtak róluk?
Tény, hogy az elszánt civilek segítsége nélkül még nagyobb bajban lenne a falu, ugyanakkor megfelelő anyagi erőforrás és állami támogatás hiányában az eredeti terveket lehetetlen megvalósítani. A falakon megelevenedő tarka világ lovai a valóságban nem vágtatnak, nem hozzák-viszik a turistákkal teli szekereket. Ennek okát egyesek az anyagi, mások inkább az emberi erőforrás és szakképzettség hiányában, megint mások a helyiek bizalomvesztésében látják, és vannak, akik a falu földrajzi fekvése miatt nem látnak esélyt a felemelkedésre. Az út hossza (Budapesttől körülbelül három óra) és minősége, valamint az emelkedő benzinárak sok érdeklődőnek kedvét szegik, hogy elinduljon Bódvalenkére. Mások szerint ugyanakkor a környék látnivalói, az Aggteleki Nemzeti Park, a közeli Rákóczi-barlang, vagy a szlovákiai hegyekbe látogatók ígéretes célcsoport lehetnek.
A jelenlegi gazdasági helyzet egyébként sem kedvez a turizmusnak. „2009-ben, amikor indult a projekt, már volt válság, de akkor 10-11 ezer forintból vidáman megjártam Bódvalenkét, most ugyanez a táv 25 000 forintba kerül. És akkor az emberek még utaztak. Erre a nyárra nagyon mélyre jutott a válság, amelyik a mi célcsoportunkat is sújtotta, és ez iszonyúan visszavetette a turizmust.” Az egyre növekvő rasszizmus, az állami szerepvállalás hiánya, valamint az, hogy „a kormány érzékelhetően lemondott a romákról” pedig csak tovább ront a helyzeten – mondja a projektvezető, aki jelenleg művészeti vezető, szociális munkás, turizmusszervező, üzletkötő, pályázatíró, pénzszerző egy személyben – mindemellett budapesti fordító cégének vezetőjeként folyamatosan ingázik a főváros és Bódvalenke között.
„A legnagyobb probléma, hogy egyáltalán nincs munkalehetőség a környéken” – mondja Ilonka, az önkormányzati hivatalsegéd, és talán ez az egyetlen, amivel mindenki egyetért a faluban. Ilonkán kívül a falugondnok dolgozik még az önkormányzaton, senki másnak nincs munkája Bódvalenkén. A Freskófalu Projekt eredeti célja éppen az lenne, hogy ezt a lehetetlen állapotot a turizmusra támaszkodva oldja meg. „Magából a turizmusból jelenleg megélni nem lehet, de jövedelem-kiegészítéshez jutni igen” – mondja Petró Lászlóné Malvinka, akit szociális munkásként a Református Szeretetszolgálat Alapítvány foglalkoztat. Ő jár át minden reggel a szomszéd faluból, és intézi a lenkeiek dolgait.
Pásztor Eszter azt mondja, „nagyon sokat rontott a helyzeten, hogy – bízva Balog Zoltán ígéretében – adottnak vettem, hogy azt a két pályázatot, amit beadtunk, meg fogjuk nyerni, és időben nekikezdhetünk a beruházásoknak. Minden feltételnek 110 százalékig megfeleltünk, el sem tudtam képzelni, hogy a TÁMOP-os pályázatot visszavonják, az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapét pedig annyira késleltetik, hogy még most sem tudom, nyertünk-e. Mivel nyert ügynek tekintettem, így is beszéltem róluk a helyiekkel. Amikor aztán jött a pofára esés, megrendült a bizalmuk. Ugyanakkor biztos vagyok, ha elkezdődik a munka, és tudnak pénzt keresni, visszatér a bizalom is.”
Balog Zoltán társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár ígérete Pásztor szerint az volt, hogy mindenben a Freskófalu Projekt mellé áll, kezdve a falubeli asszonykórus brüsszeli útjának támogatásával. Az államtitkárság részéről úgy tájékoztattak, hogy „Balog Zoltán az asszonykórus brüsszeli kiutaztatásának támogatására, nem pedig a freskófalu támogatására tett ígéretet a projektvezetőnek, amit meg is tartott, hiszen államtitkár úr a Magyarországi Cigányokért Közalapítványon keresztül 1 millió forinttal járult hozzá az asszonykórus kiutazásához.”
A bódvalenkei asszonyok az Európai Bizottság és az Európai Parlament (EP) közös rendezvényén képviselték hazánkat az EP-ben tavaly tavasszal. A kórus – a projektvezető elmondása szerint – az államtitkárságtól igényelt összeg felét kapta csak meg (1 900 000 Ft helyett egymilliót), „de még ebből is vissza kellett fizetni utólag 300 000 Ft-ot. Holott mindenki számára világos, azt hiszem, hogy ezek az asszonyok önköltségből egy kiflit sem tudnak venni külföldön”.
Fenyőünnep, csuhébaba, turizmus
Az asszonykórus egyébként a falu legfontosabb helyi civil döntéshozó szerve is. Tagjai tulajdonképpen a cigány önkormányzat képviselői egyben, így csupa nő alkotja a testületet. A falu ötfős önkormányzati tanácsában kizárólag férfiak vannak, „természetesen” – mondja Zsolti, a falugondnok, aki az önkormányzat kék kisbuszával hozza-viszi a gyerekeket az óvodából. A sürgős ellátásra szoruló betegeket is ő szállítja orvoshoz, mivel az elvileg kéthetente itt rendelő doktor nem mindig érkezik meg a szomszédos körjegyzőségről, Hídvégardóról – többnyire az egyáltalán nem gépesített, rendelőnek kialakított, egykori könyvtárszoba szegényes berendezésére hivatkozva. Zsoltival az önkormányzat felszereltségéhez képest hatalmas termében beszélgetünk, ahol rajta kívül csak a hivatalsegéd dolgozik, elvileg a polgármestert is itt lehetne megtalálni (őt azonban többszöri megkeresésre sem sikerült utolérni).
Az önkormányzatnak nincsen saját emailcíme, számítógépe, és az épületben mosdó sincsen. A testület kultúrtermében a hivatalsegéd elmondása szerint „a fenyőünnepet, illetve az ötfős tanács gyűléseit szokták tartani, nagyon-nagyon ritkán termékbemutatót”. A segélyek szétosztásán kívül minden hivatalos ügyet a körjegyzőségen intéznek. A pályázati lehetőségekről és kifejezetten a leghátrányosabb helyzetű településeken élőket megcélzó foglalkoztatási és képzési programokról részben ezért nem értesülnek, a kistérségi fejlesztésekből sokak szerint azonban a polgármester érdektelensége miatt marad ki teljesen a falu. Pedig ha nem egészül ki ezekkel, hosszú távon fellendülést önmagában a turizmus nem hozhat.
„Az egész falu nem tud a turizmusból megélni, ezt senki nem állította. De sokan tudnak a turizmusból kiegészítő jövedelemhez jutni, ez lenne az első lépés, a falura irányuló figyelem pedig más lehetőségeket is hozhat. Ha van megfelelő marketing és kommunikáció, akkor lehet turistákat vonzani, addig viszont nem lehet, ameddig nincs megfelelő infrastruktúra. Nyáron például volt itt egy holland csoport, akiknek órákig kellett sorban állnia azért, hogy a projektirodán található egyetlen angol vécét használhassák” – mondja Pásztor Eszter.
Ha kell, odateszik magukat
Egyesek az anyagi források szűkösségében, mások a szakképzett csapatmunka hiányában látják a fellendülés akadályát. A szociális juttatások 2012. január elsejével negyedével (28 500Ft-ról 22 500 Ft-ra) csökkentek, tehát az átlag-életszínvonal és a bevétel is lényegesen kevesebb, mint 2009-ben, a program indulásakor volt. Bár a helyiek több csuhébabát, kosarat, hímzést tudnak eladni, és a projektiroda jelenleg két embert tud foglalkoztatni, a projekttől remélt munkalehetőségek nem jöttek létre, a helyi erőforrásokat kihasználó, valamint a roma kultúrára alapozó beruházásokra – varroda, gombaszárító, étterem, tanösvény – nincsen anyagi fedezet. Éppen ezért a bódvalenkeiek közül nagyon sokan elvesztették a bizalmukat a projekt iránt, így az együttműködés, a közösség fejlesztése is nehézkes.
„Ha mégis van valami munka, akkor az csak az embereké – mondja a 36 éves, egyedül élő Ildikó – pedig az asszonyoknak is nagyon kellene.” A férfiak munkája leginkább az árokásás, lapátolás vagy (természetbeni fizetségért) a polgármester pálinkafőzőjében segítenek be. A nők leginkább egy varróüzemnek örülnének, de – mint ahogyan Rita mondja – „Az se talál munkát, akiknek diplomája van. Hát én válogassak?".
„Sajnos az anyagi körülményeik nem engedik meg, hogy önállóan tovább tudják fejleszteni a freskók adta lehetőséget, gondolok itt vállalkozás beindítására, minden nagyon sok pénzbe kerül. Eleinte nem igazán értették a projekt és a freskófestés lényegét, de mára már sokan tudják, mit szeretnénk elérni. Egyébként nem érzik úgy, hogy kiállítás lenne az életük, együtt tudnak vele élni, és ha kell, nagyon oda tudják magukat tenni, például főzésben vagy a vendégek kiszolgálásában” – mondja Malvinka.
A falut hat freskóval gyarapító Horváth János szerint a program mára olyan fázisba jutott, ahol elsősorban „már nem pénz kellene, hanem egy jó csapat és szervezőerő, hogy a turizmus és az arra épülő szolgáltatások beinduljanak”. A vasutas-festőművész szerint a kívülről érkező segítség akkor hozhat fellendülést a falu számára, ha eszközt ad a helyiek kezébe, és megtanítja arra, hogyan tudják a későbbiek során hasznosítani a kezdeményezéssel járó előnyöket. „Ahhoz, hogy ez beinduljon, elsősorban képzéseket és infrastruktúrát kell szerveznünk. Ehhez viszont pénz kell, persze kellene a csapatmunka is, de egy jó csapatban is kevesen dolgoznak ingyen” – teszi hozzá a projektvezető.
„Legalább élünk”
A Bódvalenkét körüllengő kérdések közül talán a leghangsúlyosabb az, hogy hozhat-e külső segítség – legyen az bármilyen nagyszerű ötlet és jó szándékú kezdeményezés – valódi, belső megújulást és hosszú távú fellendülést a falu számára. Lehet-e a művészeten alapuló turizmus az a húzóágazat, amivel a falu lakossága azonosulni tud, meglátja-e ebben a tényleges kitörési lehetőséget és képes lesz-e élni vele. Az egyre mélyülő feszültségek, a bizalmatlanság, a folyamatos lehangoltság és kilátástalanság ellenére azt mégsem vitatja senki, hogy a projekt nélkül még rosszabb lenne a helyzet: „Eszternek hála, legalább élünk” – mondja a kilenc gyermekes Rita.
Az életben maradásért folytatott küzdelem itt mindennapos realitás, főként télen, hiszen valóban életbevágó, lesz-e mivel fűteni, vagy lesz-e legalább egy kiló liszt, amiből vakarót (vízből, lisztből, sóból és „pezsgőből” vagyis szódabikarbónából álló cigánykenyeret) süthetnek. „Lesznek olyan emberek Magyarországon, akik idén éhen fognak halni. És mi benne vagyunk a világ leggazdagabb egyötödében. Bódvalenkén viszont ez nem történhet meg, a projektirodán mindig van valamennyi tartalék élelmiszer, krumpli, liszt vagy tészta, amit oda tudunk adni. Mert egy csomag tészta egyre gyakrabban jelenti azt, hogy egy családnak lesz mit ennie hétvégén” – mondja Pásztor Eszter, ami egybevág az egyik fiatalasszony véleményével: „ha valakinek van krumplija otthon, már van mit enni”.
Az írás a Mathias Corvinus Collegium es a Cook Communications együttműködésében létrejött Komáromy Gábor-ösztöndíj támogatásával jelent meg.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Éhségmenet indul a Parlamenthez - képek a borsodi nyomorról
Hétfőn reggel kilenc órakor indulnak Miskolcról Budapestre azok a tüntetők, akik éhségmenetükkel akarják felhívni a kormány figyelmét a borsodi térség tarthatatlan helyzetére. Az akciót egy munkanélküli diósgyőri olvasztár, Tóth Imre Miklós indította el, polgármesterek is csatlakoztak hozzá.
Bajnai Gordon a borsodi nyomorból latolgatta visszatérését
Másfél év után ismét a nyilvánosság elé állt Bajnai Gordon, aki csütörtökön borsodi polgármesterekkel találkozott, majd délután az edelényi művelődési házban elemezte a gazdasági és politikai helyzetet. Üzent a kormánynak „180 fokos fordulatot” javasolva, viszont kitért a visszatérését firtató kérdések elől. A vele tartó Lengyel László viszont közel sem volt ilyen visszafogott: egy békét hozó, ellenzéket összefogni képes államférfi eljövetelét jósolta. A leírás kísértetiesen illett Bajnaira.
Házak százait lopták el Ózdon. Nyomor a kövön - galéria
Megközelítheti akár a hétszázat is az elmúlt húsz évben Ózdon illegálisan lebontott önkormányzati bérlakások száma. Két – egyenként 96 lakásos – épületet maga a tulajdonos önkormányzat robbantott le, mert csak így tudta biztosítani a mintegy tízezer lakosú Béke-telep viszonylagos rendjét. A kohászvárosban egész utcákat loptak el arra szakosodott csoportok - a rendőrség, az önkormányzat tehetetlen.
