És elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban

És elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban

Utolsó frissítés:

Hont András Szerző:

Hont András
Hont András
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Esterházy, nyelv, én, basszameg.

Esterházy Van. Ő maga a vanság, ez számomra teljesen egyértelmű, amióta tudom, hogy létezik olyan, hogy magyar irodalom. Nem kellett a nyolcvanas években ahhoz egy betűt sem elolvasni, vagy tudni, hogy mi fán terem az MSZMP KB Kulturális alosztálya, hogy ez teljesen nyilvánvaló legyen. Nem a tekintély vagy valamiféle kinevezés emelte őt a nagybetűs irodalomba (szándékosan kicsivel, nagy I-vel Istent írjuk, bár nem kötelező – ő így tenne), hanem egyszerűen ő jelentette – többek közt, és ez persze egy fontos „többek közt” – a magyar írót. No, meg az a bensőséges viszony teremtette meg pozícióját, amelyet a magyar nyelvvel ápolt.

Akik őt gyalázták, azok esterházyul gyalázták, és ettől a ténytől legföljebb csak pukkadozni lehet tehetetlen dühben – szabadulni aligha.

Kazinczyék óta nem nyúlt senki ennyire radikálisan a magyar nyelvhez, mint ő. Annyira pimaszul, egyben annyira tisztelettudóan, mert azért a nyelv az úr. Bizonyára születnek most majd okos, szép írások, amelyek számba veszik az életművet, megállapítják, hogy milyen hatást gyakorolt Esterházy munkássága az irodalomra és úgy általában a magyar művelődéstörténetre – lesz, amit élvezettel olvasok, írni ilyet nem fogok, mivel számomra ez sokkal egyszerűbb. Hagyatéka a nyelv, amelyen beszélünk, ha akad hozzá képességünk. A fontoskodó pátosz örök bánatára Petri, Tandori és Esterházy nem múló hatást gyakorolt az irodalomra, a nyelvre, és már nem tudjuk függetleníteni magunkat attól, ahogy ők látták és értelmezték a világot – mindez ott van a szájpadlás és az agykéreg alatt. Ez a Van.

Meg az elegancia. Esterházy nemcsak velünk van, hanem fölöttünk is – mindenféle gőg és büszkeség nélkül. Hétköznapi csetepaték – bár olykor szórakoztatták, néha még bosszantották is – különösebben nem érintették, ha valakit elzavart a picsába – volt rá példa – azt hihetetlenül elegánsan tette. De ez nem fontos. Fontos a nyelv: a játék és a komolyság. („Az irodalom – a filozófiával, a vallással, a tudománnyal – a lét titkait fürkészi. Azon írók könyvei is, akiknek ez a vallomás túl sok, akik le nem írnák ezt a mondatot – én is ilyen vagyok, csak én leírom” – fogadjuk el ezt ars poeticának.)

Esterházy vanságához remekművek sem kellenek. Vagy a Nagy Főmű – a Harmonia Caelestist szokják ilyennek mondani, ami azért nincs így, és azt hiszem, hogy a Fuharosokat követően nincs is szüksége ilyesmire. A Harmonia Caelestist a Javított Kiadás teszi jelentőssé – ha megengedhetek magamnak némi álprofesszoros okoskodást.

(Nem engedhetek meg, de valamit el akarok mondani.)

Szóval most sok barátja támad a nagy írónak – ami nem baj. Az akár egészséges értékrendről is tanúskodhat, hogy tömegek akarnak utólag odakéredzkedni Esterházy mellé a tablóra, és nem a Balaton Soundon szeflznek egy celebbel. Meg természetesen vannak sokan jó ismerősök, közeli pályatársak, barátok. Én hasonló kapcsolatról nem számolhatok be; felületesen ismertük egymást, egyetlen egyszer beszéltünk hosszabban. Igaz, akkor jó hosszan. Volt miről. A kiadhatatlan javítás, amit viszont ezt követően meg fogok írni, bár ő azt mondta: ne. Arról van szó, hogy a nyomorult, mindenhová betüremkedő, kelet-európai szarság eddig elviselhetőbbnek tűnt. A mai napon eltűnt valami utánozhatatlan könnyedség, tudás, humor és emelkedettség.

Lehet-e a Van nincs? Ezt fogjuk most kipróbálni. Bárcsak ne kéne.

Hozzászólások