Van-e speciálisan nők elleni erőszak? Nem azért kérdezem, mintha nem tudnám, mintha nem lennék tisztába a legszörnyűbbel, azzal, hogy erőszakkal is lehet gyereket nemzeni, és ezt a gyermeket az erőszak emlékével együtt kell erőszakmentesen szeretni. Azért kérdezem inkább, mert a világ annyira tele van fájdalommal és gyűlölettel, hogy nehéz akkurátus táblázatokba sorolni az erőszakot. Szokták pedig: nemi erőszak, érzelmi erőszak, családon belüli erőszak, emberkereskedelem, csonkítás, zaklatás, csoportok üldözése, anyagi kiszolgáltatottság satöbbi. Igen, éppen ez a satöbbi mutatja, hogy az erőszakról lehetetlen beszélni, mert az erőszak más nyelvet beszél, mint amin most írok, nem veszi figyelembe a logika szabályait, az esztétika követelményeit, de az önkorlátozó kategóriákat sem ismeri.

A kiszolgáltatottságnak nincs nyelve, tehát nincs hatalma sem saját múltja és jövője fölött. Az erőszak viszont csak a saját nyelvét beszéli, az együttérzés nélküli önzését, a hideg vagy a forró indulatét, amely nem ismer sem istent, sem embert. Az erőszak hatalom: aki üt, az uralja a helyzetet. Ő az úr. Istennek érzi magát: ő lett a világ közepe. Szédítően jó érzés, ilyenkor nincs halál és nincs idő, nincs más, csak az én van, a mindent felfaló, világnyi mohósággá táguló űr. A részvétlen, magányos semmi, ami megsemmisít, és így akar valami lenni.

Na és aki visszaüt? Aki bosszút áll, aki szót emel, aki visszabeszél? Voltaképpen az sem akar egyebet, mint visszaszerezni ezt az isteni pozíciót, a felsőbbséget, a kontrolt. Meg akarja szüntetni alávetettségét – de lehet-e egyenlő egy erőszaktevővel? A porban kúszni rossz. Akit arra kényszerítenek, hogy a porban csúszkáljon, az előbb-utóbb belemar az őt tipró lábba. Neki is vannak indulatai, és ha ereje lesz hozzá, akkor bizony felül fog kerekedni. Úgy látszik, erre vagyunk kalibrálva. A világ bináris: győzelem és veszteség, erő és gyengeség, úr és szolga – az egyensúly és az egyenlőség illúzió, legalábbis olyanok között, akik nem egyformák. Minden viszony hatalmi viszony.

Egy fontos bibliai passzus jutott eszembe erről a porban kúszásról, a Teremtés könyvének harmadik része: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.”  A bűn az, akinek a fejére taposnak itt, a bűn kígyójára tipor Éva vagy Mária diadalmasan – de a kígyó persze visszamar, a mérge pedig a nőt újult haraggal tölti el. Ha tipor is a bűnön, valójában nem diadalmaskodhat – hiszen  csak a kígyó által nyerheti el a felsőbbségét. A bűnre taposva maga is része lesz a bűnnek.

Ennek a szövegrésznek a folytatása szépen ki is jelöli a nő szerepét és helyét ebben a világrendben: a szülés fájdalma és az érzelmi kiszolgáltatottság alávetetté teszi őt, a férje fog felette uralkodni. A férjén pedig az Isten. Isten és a nő közt tehát eszerint ott a férfi.

A bűn és a nő közt viszont ott van a gyermek. A gyermek az, aki által a bűnt le lehet győzni. Az ikonológia ábrándos arcú, kígyón taposó Máriája ezért olyan ártatlan: a gyermeket tartja az ölében. A ma született bárány semmit sem tud a farkasról, a kisbaba sem a kígyóról: éppen ezért kívül áll a hatalmi viszonyokon. Nem része ennek a bináris világnak. Igen: ő még újrakezdhet mindent.

Ha nem hinnénk ebben, akkor nem tudnánk gyermeket nevelni. Nem tudnánk megbocsátani az erőszakot, a fájdalmat és a halált, nem akarnánk világra hozni valakit, akit hamarosan oda kell vetnünk a kígyók és farkasok közé. Akinek választania kell majd – ha egyáltalán választhat –, hogy áldozat lesz-e, vagy kompromisszumok által válik az erőszakos rend tevékeny részévé.

Indulataink vannak, vágyaink, félelmeink: tehát kiszolgáltatottak vagyunk. Ha nem nyugszunk bele, hogy előre kijelölték a helyünket, hanem magunk küzdjük ki a pozíciónkat, akkor harcolnunk kell, akkor nemcsak sebződni, de sebezni is fogunk. Erőszakkal válaszolunk az erőszakra, hisz az ártatlanság biztosan csak áldozat lehet ebben a kegyetlen játékban, és mi nem akarunk áldozatok lenni. Igen: a lábunkat mardosó bűn mérge és fájdalma átjárja a testünket, miközben teljes erőnkből próbáljuk óvni az ártatlanságot. Ha már a magunkét nem lehet: a gyermekét legalább.

A nők elleni erőszak a gyermekek elleni erőszak is egyben. Aki visszaél az erejével és a hatalmával, aki bántalmazza feleségét, beosztottját vagy embertársát, az az erőszakot örökíti át, hiszen akit megerőszakolt, megsebzett vagy megalázott, az már része is lett az erőszak rendszerének. Az már tovább fogja adni a bűnt, még akkor is, ha maga soha nem követ el erőszakos tetteket, csak soha többé nem tud hinni senkinek. Aki nem tud szívből mosolyogni, annak a testéből fakadt, testéből táplált, karjain ringatott gyermeke sem lehet boldog, mert átjárta már a kígyó mérge. Már gyűlik benne a sebzett, keserű harag.

Erőszak erőszakot szül, mondják. Aki erőszakból születik, az mégis ártatlan. Nincs ennél rettenetesebb. És nincs ennél csodálatosabb sem.