A parlament méltóságáról se szeretnék beszélni, mert a parlamentarizmus Magyarországon kis híján halott. Ám épp itt kezdődnek a problémák.

Tordai Bence ellenzéki képviselőnek (Párbeszéd) mindenekelőtt azért nem illik „úgynevezett miniszterelnöknek” titulálnia Orbán Viktort, mert Orbán Viktor ugyanannak a választási törvénynek a jóvoltából került a Magyar Országgyűlésbe, mint Tordai Bence. Ha nem tartjuk közjogi meggyőződésünkkel összeegyeztethetőnek a jelenlegi magyarországi választójogot, akkor ne üljünk be a parlamentbe. Ha Orbán úr illegitim, akkor Tordai úr is illegitim. Ha a jelenlegi honi választójog egyszerű gépezet, amelynek a bemeneti nyílásába betolnak sok-sok szavazatot, de az egyetlen lehetséges eredmény az, hogy a kimeneti nyílásból mindig Orbán Viktor alkotmányozó többsége potyog ki, akkor ezt nem kell avval igazolnunk, hogy fölesküszünk a szerintünk illegitim papírrongyra, amelynek a neve „Alaptörvény”.

Ha nézetünk szerint Orbán miniszterelnök „Putyin-csicska” (micsoda stílus!) és „hazaáruló”, tehát amennyiben a magyar állam de facto egyszemélyi vezetője idegen ügynök, akkor nem interpelláljuk őt, nem intézünk hozzá parlamenti kérdéseket, hanem vagy följelentjük az ügyészségen, vagy forradalmat indítunk ellene, de nem leszünk az ország törvényhozói.

De ez csak következetlenség és rossz modor, ami nem oly végzetes hiba, ki lehet javítani.

Azonban nem helyes így beszélni a magyar állam vezetőjéről demokratikus okokból se.

Orbán Viktorra több millió magyar honpolgár szavazott; legfontosabb nézeteivel ellenzékiek százezrei is egyetértenek; legutóbbi lényeges javaslatait („Stop Soros”, hetedik alkotmánymódosítás) a Magyar Országgyűlés négyötöde, illetve kilenctizede szavazta meg. A mindig elismert államelnök után Orbán úr a legnépszerűbb magyarországi politikus, pillanatnyilag a véleményt nyilvánítók 55 százaléka tartja őt kiváló államférfiúnak. Mögötte vagy mellette áll pillanatnyilag a nép – népünk – többsége.

Szerény véleményem szerint a választók 49 százaléka sajnos tévedett, és nem titok, hogy a négy Orbán-kormány ténykedését (bizonyos pozitívumok ellenére) végzetesnek, nemzeti tragédiának tartom. De tudomásul veszem, hogy a választók viszonylag legterjedelmesebb csoportja így döntött, és azt is, hogy a választásokon – az adott antidemokratikus szabályok mellett – igen sokan vettek részt. Részvételükkel legitimálták a (szerintem is) méltánytalan játékszabályokat.

Az, hogy „tudomásul veszem”, nem azt jelenti, hogy elfogadom, de még azt se, hogy beletörődöm. Igyekszem meggyőzni, akit lehet, hogy ez rossz döntés volt. Azt is tudom, hogy a végrehajtó hatalom (és az informális szuprakormány) ekkora túlsúlya mellett a parlamentarizmus és a jogállam: rossz tréfa.

Ámde Orbán miniszterelnök úr hívei, hűséges szavazói: nem ostobák és nem tudatlan senkik, hanem honfitársaink, polgártársaink, annak a népnek a részei, amelyet szolgálni minden demokrata hivatása, s akik egyszerűen ennek a ténynek a folytán megérdemlik tiszteletünket, akármennyire elkeserítő, hogy azt gondolják, amit gondolnak. Ők – szerintem meggondolatlanul és könnyelműen – tisztelik, sőt: közülük sokan szeretik Orbán Viktort, és nem szabad megbántanunk őket. Nem azért, hogy legközelebb nekem vagy Tordai Bencének inkább tetsző módon szavazzanak, ha udvariasak vagyunk jelenlegi bálványukhoz.

Nem efféle megfontolásokból, hanem azért, mert az egalitárius erkölcs (amely elvileg összeköti a baloldal különféle irányzatait) az egyenlő méltóság elvéből indul ki, s nem szabad előadódnia olyan helyzetnek, amelyben jobboldali atyánkfiai úgy érezhetik, hogy a baloldaliak megvetik őket. Nem hinném, hogy Tordai Bence képviselő úr lenézi a kormánypárti és jobbikos választókat, de téved, ha azt gondolja, hogy ezt nem fogják föl tiszteletlenségnek nem Orbán miniszterelnök úrral, hanem saját magukkal szemben. No meg persze sületlenségnek és bohóckodásnak.

Azt hiheti, hogy ez amolyan demokratikus limonádé, s hogy én itt mint a nemzet illemtanára lépek föl, már nem is először. (Bár szigorúan megtartóztatom magam a politikai jobboldal és az állami sajtó stiláris kioktatásától, mert az még reménytelenebb, mint ez a nyilván hiábavaló kísérlet.)

Nem – bár ezt se bánom.

Ugyanis csak akkor térhetünk rá (röviden) a lényegre, ha a legszigorúbb értelemben emberszámba vessszük politikai ellenfeleinket, akiknek az elveit tűrhetetlennek találjuk. Mert csak ebben az esetben vethetjük föl a felelősség kérdését. Fölnőtt emberekről van szó, akiknek tudniuk kell, hogy a jelenlegi állapotok – amelyek között a közszabadságok egyre zsugorodnak, nem keveset meg föl is számoltak már – többek között az ő választásuk következményei is. Is, mert a fő okok személytelen folyamatok eredői. De hazánk hanyatlásában nem teljesen ártatlanok – bármennyire jóhiszeműek – a jobboldali szavazók, akik annak a rendszernek egyszerre a létrehozói és az áldozatai, amelyről voltaképpen már mindenki láthatja, aki napi negyedórát rászán a tájékozódásra, hogy micsoda. (Más felelősök is vannak bőven, nem utolsósorban az ellenzék meg az olyan értelmiségiek, mint én.) Remélem, Orbán úr mostani támogatói majd meggondolják magukat – bár ez most már távolról sem elég a változáshoz: parlamenti úton ez a rezsim aligha szüntethető meg. Ahhoz ugyanis szabad nyilvánosság kell – többek között –, ami már nem áll rendelkezésre, és éppen Orbán kormányzati szisztémájának kárvallottai férnek hozzá a legnehezebben információkhoz, érvekhez, gondolatokhoz.

Ahhoz, hogy elkezdhessék (talán) belátni, hogy döntésük helytelen volt és káros, tudniuk kell, hogy akik ezt a döntésüket tévesnek tartják, nem az ellenségeik. Ez a döntés sok tekintetben érthető volt, nem gonosz szándékú, nem hazafiatlan, nem gyáva. Bár nem eléggé megfontolt és nem felelősségteljes – nézetem szerint.

Föltéve, hogy elfogadjuk a parlamentarizmus hipotézisét – és Tordai képviselő úr magától értetődően elfogadja, bár én nem vagy nem egészen –, akkor a szándékunk egyszerűen az, hogy Orbán úr ellenzéki képviselő legyen, vagy ha ehhöz nem fűlik a foga: sikeres üzletember és csúfondáros publicista vagy tévészemélyiség. Nem fölségárulási pört óhajtunk, se bosszút, se leszámolást, csak jobb kormányzást. Több szabadságot. Több egyenlőséget. Több testvériséget.