TGM: Szempontok a börtönbizniszhez

TGM: Szempontok a börtönbizniszhez

Utolsó frissítés:

Tamás Gáspár Miklós Szerző:

Tetszett a cikk?

Kormányhatározattal felülbírálni bíróságot: ez államcsíny-jellegű alkotmánysértés.

„Mert vajon a rab nem marad-e embertársunk? Nem marad-e polgára azon hazának, melynek törvényei őt sújtják, de csak amennyire vétkezett, midőn azokat megszegi, egyébként az ő, valamint mindenki védelmére létezvén – s nem tartozunk-e a törvények védelmét fenntartani még annak is, ki azokat megbántá?”

Eötvös József: Vélemény a fogházjavítás ügyében, Pesten, 1838.

 

A fölvilágosodás és a reformkor idején – talán meglepő a mai sötét, barbár időkben – a legmagasabb körök és a legnagyobb elmék foglalkoztak a börtönüggyel és általában a büntetőjoggal.

II. József császár és reformköre megszüntette a kínzást 1776-ban (ehhez az alapmű későbbi miniszteréé, Joseph von Sonnenfels báróé: Über Abschaffung der Tortur, 1775, egy kurta évvel később meg is szűnt a kínvallatás, a világon először), báró Eötvös József pedig idézett, a korban igen népszerű munkájában a fogvatartás humánus körülményeinek meghonosítása mellett szállt síkra.

A társadalmi élet általános humanizálása – különösen a huszadik század fölfoghatatlan katasztrófái közben és után – általános programmá lett. (Miközben 1945 után folytatódtak a sztálini Szovjetunió rémtettei, Kelet-Európából a német nemzetiségűek millióit űzték el a nemzetközi jog tilalma ellenére, az „antifasiszta” hatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium – iszonyatos vérfürdőkkel próbálták visszaállítani gyarmatbirodalmukat Malájföldtől Kenyáig, Algériától Vietnamig, Jávától Kongóig, majd az Egyesült Államok kezdte el borzalmas, gyilkos, kudarcos ázsiai háborúit és latin-amerikai neokolonialista-militarista puccsait. A humanizálás sokáig terv maradt és képmutatás.)

De aztán a legtöbb országban megszüntették a testi fenyítést, a büntetőjog és a büntetőpolitika eltávolodott a megtorlás eszméjétől, s a helyreállítás, jóvátétel, átnevelés eszméi felé fordult. Európában és sok más helyen megszűnt a halálbüntetés. A büntetés gondolata és gyakorlata megmaradt, de a cél nem az elítéltek fizikai és lelki szenvedése, gyötrése és gyötrelme a szabadságmegvonás kínján túl, ami önmagában is szörnyű teher. Nem a fogoly emberi méltóságának megtörése, személyének a megalázása az eszköz – ez erkölcstelen dolog, s az állam erkölcstelenségre nem törekedhet – , hanem az ítélet szégyene és a fogvatartás súlya mellett a fokozatos társadalmi reintegráció, reszocializálás és nevelés, ami persze nem könnyű dolog. Mindehhez hozzájárul a büntetőpörökben a védelem jogainak megszilárdítása, a gyanúsított vagy a vádlott jogainak, az ártatlanság vélelmének komolyabban vétele.

De még általánosabban: mindazokban az intézményekben, ahol az emberek mások tekintélye alá vannak vetve (különböző mértékben) – a börtönökön, fogházakon, fegyházakon, rendőrőrsökön, fogdákon kívül itt szerepelnek az árvaházak, aggmenházak, elmegyógyintézetek, elfekvők, kórházak, iskolai bentlakások, kollégiumok, laktanyák, elszigetelt, zárt  helyen történő munkavégzés, nagy csoportos fegyelmet igénylő munkahelyek, szigorú hivatali rangsorú hatóságok és hivatalok (ilyenek voltaképpen az oktatási intézmények is) stb. – a tekintély, a parancs és az engedelmesség viszonyai csak bizonyos korlátok között megengedhetők. (Például, mint láthattuk, egyre kevésbé tűrjük el hála Istennek az alárendeltekkel és függő helyzetűekkel szembeni szexuális visszaéléseket. Éppen ezért múlhatatlanul szükséges – az európai ügyészséghez való csatlakozásért küzdő, rokonszenvet és bátorítást érdemlő mozgalomhoz hasonlóan – harcolni az Isztambuli Egyezmény minél hamarosabb ratifikálásáért.)

Ezeken a helyeken – szabályozott formában – ellenőrzik a tekintély alá vetettek morális, lelki és fizikai sértetlenségét, büntetik a hatalmi visszaélést, a bántalmazást, a megalázást, biztosítják a panasztevőnek hátrányt nem okozható panaszeljárást. Az alapvető emberi jogok ilyen sajátos keretekben is kijárnak mindenkinek, és e jogok megkövetelését és betartatását szorgalmazza a humanista jogállam.

Vannak jogon kívüli tekintélyi viszonyok is – mindenekelőtt a családban és a hozzá hasonló emberi együttélési módozatokban – , amelyek között a testi és lelki bántalmazás tilos és büntetendő. A szülői tekintély érvényesítését is egyre szűkebb keretek közé szorítja a jog. A kényszer visszaszorítása – természetesen – a szabadságot növeli.

Senki nem állítja, hogy mindez – különösen az interiorizált, „megbellebbített”, szervített hagyományos valláserkölcsi kódexek hatékonyságának csökkenésével, az önfegyelem és önkorlátozás (egyébként láthatólag csak időleges) meggyöngülésével egyetemben – ne lenne problematikus olyan társadalmakban, amelyek a szabadság mellett a rendet (biztonságot, előrelátható közeljövőt, bizonyos meghitt rutinok megbízható ismétlődését) óhajtanák, s ahol a változások üteme, a kulturális-morális rangsorok fölborulása amúgy is nyugtalanítja a népeket.

Aligha várható azonban, hogy az újra egységes erkölcsi fölfogás sokak által kívánt helyreállítását a kegyetlenség, a brutalitás, az elnyomás fokozása szolgálni tudná.

Nem lehet a köznyugalom állapotába átpofozni egy társadalmat, mert a társadalom egykönnyen visszaüt. Például informális represszióval, lázadó elnyomással.

De ezen az eszélyességi (prudenciális) és célszerűségi megfontoláson kívül – amelyet az állam vezetőinek tekintetbe kell venniük – vannak fontosabb szempontok.

„A rab embertársunk marad”, írja Eötvös. Ez a testvériség álláspontja. Embertársunkkal, amennyire lehet, kíméletesen bánunk, szelíden, óvatosan. Mi (a közösség) meg a helyettünk és nevünkben eljáró állam nem vagyunk rablók és gyilkosok, nem viszonozzuk a bűnelkövetők bűnét hasonló bűnnel. Az alapjogokat a büntetés korlátozza, de nem szünteti meg. Nemcsak a jogerősen elítélt bűnelkövető „megjavításáról” (átneveléséről, reszocializációjáról) van szó, hanem a közösség erkölcsi minőségéről, amely nem bánhat nem emberként olyasvalakivel, aki ember. (Akkor se, ha „rossz” ember.)

De a fölvilágosodásnak más követelményei is vannak.

Az egyenlőség követelménye vezette a reformkorok stratégiáját. Ez a történelmi gyakorlatban az igazságtalan kiváltságok (privilégiumok) fokozatos eltörlését jelentette. Megteremtették az általános hivatalképességet (nem nemes is lehetett állami vagy vármegyei tisztviselő), II. József türelmi pátensével és a későbbi sorozatos emancipációs törvényekkel eltörölték a felekezeti különbségeket, a cenzusos választójog eltörlésével a politikai részvételből való kirekesztést, kísérletek történtek a nemzetiségek nyelvi-kulturális jogainak, a kulturális autonómiáknak a létrehozására: mindezek persze elkeseredett ellenállást váltottak ki, hiszen a liberalizmus kora egyben az államnemzeti, kényszerasszimilációs sovinizmus és az államfönntartó, restaurációs klerikalizmus kora is volt. A XIX. század egész Európában az általános, titkos, egyenlő, nőkre is kiterjedő választójogért folytatott harccal telt (Magyarországon is, habár a ma domináns neoreakciós történetírás ezt finoman szólva elhanyagolja), a szocialista jelszavak ellenére ez az mindössze, amit a munkásmozgalom megcsinált a chartistáktól a német és osztrák-cseh szociáldemokratákig. Viszonylagos és változatos sikerrel. Ezt egyre inkább kiegészítette az egyenlősítő szociális törvényhozás (nyugdíj, fizetett szabadság, munkanélküli-segély, munkaidő-korlátozás stb.), az általános tankötelezettség, a betegbiztosítás, és í. t.

Ezeket az első világháború és az európai forradalmak leverése után fokozatosan visszavonták (Magyarország, Románia, Lengyelország kezdte a faji diszkrimináció politikáját és a kisebbségek, nemzetiségek explicit, nyílt elnyomását, amelyet a fasizmusok követtek), de ezt a visszaesést itt nem ismertetjük, mert ismeretes. 1945 után a hidegháború és a neokolonializmus ellenére létrejött az ENSZ alapjogi konstrukciója, amely legalább elvben garantálta a törvény előtti egyenlőséget, a bíróság függetlenségét, a nemzetközi jog elsőbbségét (s amikor ez a valóságban is lehetségessé vált, akkor a minta már rég megvolt, ami nagyon nagy előny).

Óriási dolog volt, hogy a XX. század harmadik harmadában a XVIII. század óta először (ismét) létrejöttek (a szovjet típusú zsarnokságok alatt, de a latin fasisztoid junták alatt is) a civil társadalom emberi jogi csoportjai (pl. a Helsinki Egyezményről elnevezett, a hősies orosz ellenzékből induló világmozgalom), Nyugaton a háborúellenes mozgalmak, amelyek a különféle kormányhatalmak visszaéléseit (embertelenségeit, kegyetlenségeit, kivételezéseit, igazságtalanságait, kirekesztéseit, háborús bűneit, rablásait és tortúráit) támadták, s ezáltal a fölvilágosodás munkája a reformáló abszolutista fejedelmek és a kíméletlen forradalmárok kezéből átkerült a fölhatalmazás, hatalom és pénz nélküli honpolgárok, majd – mint Nyugaton mindig minden – a jogászok kezébe.

A honpolgári egyenlőséget előmozdító stratégiák körébe tartozott a szabad nyilvánossághoz fűződő jog kihívó gyakorlása, amelyet első esetben toroltak meg nálunk ún. koncepciós pörben, báró Wesselényi Miklós hűtlenségi pörében (amelyben ezt a nagy embert többek között Kölcsey Ferenc védte; az ítéletet 1839-ben hozta meg a tábla). Történelmünk egyik legizgalmasabb epizódja volt ez, amelyet sajnos itt nem tudok kiteregetni, s amely Kossuth úgyszintén lenyűgözően érdekes pörét és a rá kirótt börtönbüntetést követte (1837).

A „fogházjavítás” a reformerek bőrére ment (Eötvös röpirata a Wesselényi-pör előtt és Kossuth pöre után egy esztendővel jelent volt meg), de nem ezért került a napirendre. Itt a politikai pör oka és tétje a szabad nyilvánosság volt, a vádlottak és védőik ennek mint az alkotmányos államiság általános keretföltételének a védelmére hivatkoztak meg a mentelmi jogra. A büntetőjog humanista reformja, a nyilvánosság és a politikai szabadság akkor először kapcsolódott össze Magyarországban és Erdélyben (és szenvedett időleges vereséget), és ez már csak szereplői miatt is – Wesselényi, Kölcsey, Kossuth, Deák, Eötvös – a nemzeti hagyomány kiemelkedően fontos része.

Mint tudjuk, az Emberi Jogok Európai Bírósága – amely nem az Európai Unió, hanem az összes európai államot tömörítő Európa Tanács szerve – a rossz bánásmód miatt pénzbeli kártérítést ítélt meg néhány magyarországi börtönlakónak, amire a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, doctor iuris, azt mondta, hogy a magyar állam nem fizet, hiába a hatályos, jogszerű bírói döntés. Bűnözőknek egy fillért se, jelentette ki ismeretes stílusában; a retorikai műbírálattól most eltekintek. A miniszterelnök úr – alaptalanul – föltételezi, hogy az emberi jogok törvényes, bírói úton kieszközölt érvényesítése az igen kis részben a Soros-alapítványok által támogatott emberi jogi szervezetek üzleti ügye: azoké a szervezeteké, amelyeket a mai magyar állam kitiltott a büntetésvégrehajtási intézményekből, s amelyek egyáltalán nem haszonélvezői a bíróság által megítélt kártérítésnek. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de attól tartok: a magyar állam vezetője nem mond igazat.

Sőt.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök cigányoknak se fizet, a bírói ítélet ellenére. Véleménye szerint a kártérítéseket a zs..., akarom mondani, Soros-hálózat erőlteti, hogy zsebre vágja a zsét, és Orbán úr azt állítja, hogy nem tudja, melyek az úgymond elfogadható fogvatartási körülmények. De nem is folytatom. A miniszterelnök úr szerint az egyenlőség és a testvériség, a méltányosság és a jogállam, a hatalmi ágak elválasztása ilyen zs..., akarom mondani, gyökértelen kozmopolita vircsaft, olyan idegenszívű, bevándorláspárti, magyarellenes, népességcserélő, globalista, külföldi zsoldban álló emberek érthetetlen fecsegése, mint Kölcsey, Wesselényi, Eötvös, Kossuth és a többi SZDSZ-es honáruló.

A magyar miniszterelnök azokat az emberi jogi csoportokat rágalmazza és gyalázza, amelyeknek kulcsszerepük volt a diktatúrák meggyöngülésében és amelyek ma is próbálják őrizni az alkotmányos jogállam kereteit (meg általában a jogszerűséget). Álságos és csalárd „fölmérésekkel” – ahol az állítólagos „többség” a jogvédő NGO-k betiltását „követeli” – kívánja bűncselekménynek, államellenes merényletnek minősíttetni az Európai Unió és az Egyesült Nemzetek Szervezete alapelveiben rögzített, minden tagállamra, így hazánkra is érvényes és hatályos jogrendet.

Orbán úr államát mint kisebbségüldöző és szabadságellenes nem-jogállamot először 2013-ban ítélte el az Európai Parlament a Tavares-jelentés alapján, aztán 2018-ban a Sargentini-jelentés alapján és harmadszorra most, 2020. január 16-án. Több mint kétharmados többséggel. Távol áll tőlem, hogy túlbecsüljem Európát és gyöngécske parlamentjét – ennek a harmadik, szavakban nagyon szigorú elmarasztalásnak még Magyarországon is alig van sajtója (kivéve a kormánysajtó bizarr értelmezését, amely szerint „Soros” [?] leszavazta a magyar kormányt „Brüsszelben”), nem hogy Európában, ahol viszont és ellenben Ursula von der Leyen szolgálati mobiljának (Diensthandy) ügye valóságos drámává emelkedett – , de ez igazán nagy szégyen.

Éppen azért, mert szinte semmi visszhangja nem harsan. Nem nagy szenzáció, hogy Magyarország nem jogállam. Mindenki tudja, az európai fórumok többször megállapították. Az olyan egzotikus rémségek, mint Szijjártó külügyminiszter úr nacionalizmust magasztaló és Narendra Modi fasiszta miniszterelnök urat meleg szeretettel méltató ódái Új-Delhiben, valamivel érdekesebbek. De nem nagyon.

Ám az Orbán-kormánynak nemcsak a szája jár. Kormányülés nélkül (!) elfogadott kormányhatározatban hirdette ki, hogy nem hajtja végre a jogerős bírói ítéletet, s nem hajlandó a túlzsúfolt tömlöcökben sínylődő foglyok – jelentős részben nem elítéltek, hanem gyanúsítottak vizsgálati fogságban – javára megítélt kártérítést kifizetni.

Kormányhatározattal fölülbírálni bírósági ítéletet: ez államcsíny-jellegű alkotmánysértés.

Botrány.

De már föl se tűnik a magyar sajtónak: legföljebb apró napihír.

Orbán miniszterelnök úr rendszerétől senki nem vár semmit, beleértve mindenekelőtt a magyar népet.

Ugyanakkor a keményen antihumanista és alig burkoltan rasszista szövegei és intézkedései banálissá váltak, a hazai és az európai közvélemény megszokta őket, a fölháborodás unalommá változik, a cigányozás meg a büntetődemagógia – lásd Varga Judit igazságügy-miniszter kissé alkotmánysértő, ám esztétikus FB-videóját, amely után a feministák (magyar feministák!) meghívják őt a március 8-ai nőnapi tüntetésre szónoknak – akadálytalanul áthömpölyög az ún. ellenzéki oldalra is. Az ún. ellenzéki médiák máris avval uszítanak, hogy a lecsukott fideszes (volt) képviselővel, Mengyivel nem bánnak elég rosszul a fogházban. Akkor mi a kifogásuk Orbán Viktor és Varga Judit büntetődemagógiájával, bosszú- és megtorláspárti (valamint fajvédő, értsd: fajüldöző) jogfölfogásával szemben?

A „polgári demokrácia” önellentmondása, hogy jogi értelemben – elvileg – egyenlő és testvéri, miközben gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan egyenlőtlen, testvéreszménye pedig Káin.

Vannak, akik ezt az ellentmondást úgy oldanák föl, hogy politikai, törvényhozási, jogi eszközökkel (teszem azt, progresszív adóval, korrektív újraelosztással, szociális-népjóléti intézkedésekkel, segélyekkel) kiegyenlítik az egyenlőtlen társadalom tökéletlenségeit és ellene szegülnek a kegyetlenségnek és az elnyomásnak (ha reménytelen, ha nem), s vannak, akik visszatérnek 1848 elé, és politikai, törvényhozási, jogi eszközökkel – ilyen volt a numerus clausus és a többi hasonló – ismét kodifikálják a kiváltságokat, szembeszegülnek a közteherviselés és az érdekegyesítés reformkori ideáljaival. Ezt egyszer már megpróbálták Európában a két világháború között (és a második alatt), tehát tudjuk, hogy a visszafordulás lehetséges – és Magyarország csak a legföltűnőbb, de távolról se az egyetlen eset. Az osztrák zöldek részt vesznek olyan kormányban, amelynek a kisebbségi és a menekültpolitikáját még a korábbi náci koalíciós partner dolgozta volt ki az elvárható szellemben és jogtudattal.

Aztán csodálkoznak, hogy boszniai eredetű igazságügy-miniszterüket, ezt a kiváló fiatal nőt (a neve dr. Alma Zadić) fegyveres biztonsági embereknek kell őrizniük éjjel-nappal, mert a szélsőjobboldal muszlimnak nevezi (valójában felekezeten kívüli, de kit érdekel ez). Permanens életveszélyben van amiatt a politika miatt, amelyet a pártja hallgatólagosan tudomásul vesz. Realisták!

A dán szociáldemokraták migránsozó, xenofób, nacionalista kampánnyal nyertek választást. Profik!

Mint oly sokszor, engem csak a reformkorunk vigasztal. Wesselényi, a zsibói nagybirtokos ellenezte a jobbágyságot, nem hajtotta be parasztjaitól a robotot és a dézsmát. Az üldözés tönkretette, belehalt.

Van remény.

Hozzászólások