Kedd reggel, 78 éves korában elhunyt kollégánk, Lindner András. 

Élete, neve szétszálazhatatlanul fonódik össze a HVG-vel, a lap évtizedeken át legnépszerűbb rovatával, a Portréval. Társszerzőjével, Horváth Zoltánnal ezernél több „arctéri jelentést” készítettek, amíg 2008 nyarán át nem adták utódaiknak a stafétabotot. 

Lindner András

HVG

András utánozhatatlanul értett riportalanyai szóra bírásához, alighanem azért, mert kiapadhatatlan, mindig őszinte kíváncsisággal kérdezett. Munkabírásánál talán csak szakmai alázata volt nagyobb: hétről hétre ő kelt birokra a nyilatkozóval, s ráhárult a csipkelődő riposztokban sem szűkölködő, egyoldalasra tömörített kérdezz-felelek-szöveg elfogadtatása. Mindössze egyetlen alkalommal fordult elő, hogy ez nem sikerült: sajtótörténeti és HVG-s kuriózum, hogy az 1990. június 9-ei számunkból kényszerűen kimaradt a Szabad György-portré. Attól kezdve András nem nyugodott, amíg nem volt a fiókjában legalább egy tartalék.

Az 1993-ban indult rovatban, a Szellemben – ha írásai mögé rejtőzve is – immár jobban feltárhatta magát, de legalábbis a hobbijait, s ha úgy tetszik, a félelmeit is. Ez utóbbiak gyakorta ihlették orvosi témájú írásait. Az egykori kórusénekes és vájt fülű komolyzene-rajongó cikkek garmadájában kamatoztatta ez irányú tudását. A sakk szeretetét pedig családi örökségként kapta nemzetközi mesterként jegyzett apjától, s remek stratégaként „csempészte be” a rovat népszerű cikkei közé.