A pesszimizmus egy olyan beállítottság, amely kiszűri az élet, a színek és a remény nagy részét a világból. Pszichológiai értelemben egy olyan negatív gondolkodásmód, amely néhány lehangoló feltételezésen alapul, kezdve ott, hogy „mindig csak rossz dolgok történnek”, folytatva azzal, hogy „de velem sokkal inkább, mint másokkal”, majd végül arra a következtetésre jutva, hogy „valószínűleg én tehetek az egészről”. A pesszimista egyetlen esetből sző egy „folyton és örökké” történetet, majd végül bemagyarázza, hogy ő a hibás, tehát semmi értelme próbálkozni.

Ez a reménytelenség pedig visszaüt. Nem a világ szúr ki velem, hanem én vagyok hasznavehetetlen, aki nem érdemli meg a jó dolgokat. Ha viszont mégis történik valami jó, akkor az biztosan csak egyszeri esemény, amely soha nem fog megismétlődni. De ahogy Freud mondaná: ha lehetséges, ki kell törölni a tudatunkból ezeket a gondolatokat önmagunkról, úgyhogy a pesszimista hamar visszatér a világ hibáztatására. Ami persze kellemetlen, mégis elfogadhatóbb.

És mi a helyzet az optimistával?

Az optimisták eközben rózsaszínben látják a világot. Pozitív gondolkodásmódjuk a természet jóságába vetett erős hiten alapul. Úgy látják, hogy jó dolgok gyakran történnek, tehát egy jó dolgot bizonyosan továbbiak fognak követni. Ha pedig valami rossz történik, hát az pech, de nyilván csak egy pillanatnyi megbotlás, ami egyúttal alighanem jó tanulság is. Nem meglepő, hogy az optimistákat egészséges önbecsülés és a pesszimistákénál nagyobb önbizalom jellemzi. Boldogabbak náluk, jobban teljesítenek a tanulmányaikban és a munkában, kitartóbbak, egészségesebbek, ráadásul tovább is élnek.

De ha ez így van, akkor miért is akarna bárki pesszimistává válni? A helyzet az, hogy senki sem akar, állítja Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja. Fokozatosan sajátítottuk el ezt a szemléletmódot, miközben folyamatosan hallgattuk, milyenek vagyunk, és milyen a világ, mígnem teljesen belénk ivódott. Ha az ember a nyugati világban nő fel, ahol a társadalmak általában igencsak individualisták, akkor minden bizonnyal arra ösztönzik, hogy folyamatosan megítélje magát. Nyilvánvalóan sokan maradnak alatta az ideálisnak, és tévesen egy rakás szerencsétlenségnek látják magukat.

Mi történt a racionalitással?

Legtöbbször racionális lényként gondolunk magunkra, akit a „tények vezérelnek”, ugyanakkor érzelmeink erősen befolyásolnak minket. Amikor tudósok olyan agysérülteket vizsgáltak, akiknél az érzelmi funkciókért felelős terület szenvedett károsodást, azt tapasztalták, hogy ezek az emberek egyáltalán nem voltak képesek döntéseket hozni.

Úgy tűnik tehát, hogy az érzelmeink hívják fel a figyelmünket a személyes döntéseinkre, a kiváltott érzelmek nagyban az elvárásainktól függnek, ezek alapját pedig a tapasztalataink adják. „Mi is történt a múltkor, hasonló esetben? Ja, igen, elszúrtam.” És már el is ment a kedvünk, úgyhogy jól otthagyjuk a feladatot.

Tanult optimizmus

A pesszimista szerencsére téved. Semmi baj nincs vele, csak ő gondolja, hogy van. Vagyis ha sikerül megváltoztatnia néhány szokásos gondolkodási sémáját anélkül, hogy teljesen új személyként új életet kellene kezdenie, optimistábbá válhat. Ha a pesszimizmus tanulható, állítja Martin Seligman, akkor az optimizmus is. Az általa javasolt tanulási módszer szerint észre kell vennünk, milyen reakciót vált ki belőlünk egy negatív esemény, és vitába kell szállnunk vele.

A tények valóban azok, aminek látjuk őket? Vagy szerepet kapnak feltételezések is? Hány különböző magyarázatot tudunk felsorolni az adott eseményre? Ha egy ismerősünk nem vesz észre az utcán, az vajon feltétlenül azt jelenti, hogy kerül minket? Vagy az is lehetséges, hogy késésben volt, ezért rohant, vagy teljesen elmerült a gondolataiban? Ha sikerül lefaragni egy kicsit a megszokott negatív gondolkodásunkból, felvillanhat előttünk némi optimizmus, színeket, energiát és reménységet hozva magával.

A pesszimizmus értéke

A megrögzött pesszimisták nem fogadják el Seligman elgondolását az optimizmus elsajátításáról, mivel alapvetően nem akarják elsajátítani. Tudatában szeretnének lenni saját és mások szenvedésének. Ebben az esetben viszont legjobban az olyan egzisztenciális pszichoterapeuták között éreznék magukat, mint Emmy van Deurzen, aki erről így vélekedik: „Az élet elfogadása azt jelenti, hogy az elkerülhetetlen szenvedést, szorongást és bűntudatot, mint a létezés lényegi részét merjük üdvözölni.”

Van Deurzen szerint a szenvedés emberi teljesítmény, az azt kísérő szorongás és bűntudat pedig arra motivál, hogy mélyebben magunkba nézzünk, és észrevegyük, min szeretnénk változtatni. Ássunk tehát mélyre mi is, és vizsgáljuk meg a szenvedést. Addig folytassuk, amíg el nem jutunk létezésünk értelméhez, illetve mindenhez, amit ösztönösen igaznak érzünk. Majd térjünk vissza, és meséljük el. A művészetek, az irodalom jórészt ebből táplálkozik.

A fenti cikk részlet Sarah Tomley Mit tenne Freud? című könyvéből. Vajon mit szólna Carl Gustav Jung ahhoz, ha úgy ötvenévesen egy piros Ferrarira vágyunk? B. F. Skinner meg tudná magyarázni, miért nyomkodjuk folyton a telefonunkat? Milyen tanácsot adna Erich Fromm a Nagy Ő keresése kapcsán? Sarah Tomley pszichoterapeuta könyve egyszerre bevezetés a pszichológiába és útmutató az élethez. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.