Egy kelenvölgyi családi ház alsó szintjén majdnem a plafonig állnak a műanyag és üveg szódásszifonok. Lassan kinőjük ezt az üzemet – mondja Szabó István, aki édesapja nyomdokába lépve vezeti az Sz. I. Kft. nyolcfős szikvízüzemét. „A fiam lehetett volna cukrász is, aztán beszállt a családi üzletbe” – meséli az apa, miközben fia egy újabb szállítmányt igazít el, én pedig azon gondolkozom, a gyerekkoromban, a nyolcvanas években, amikor Szabóék üzlete is indult, a nagyanyámhoz szombaton vagy vasárnap járt-e a lovaskocsijával a szódás.

Azóta nem csak a közlekedési eszköz változott, de a piac is: a kétezres évektől robbanásszerű növekedést produkáló ásványvízágazat uralja a szénsavas vizek piacát, pedig a szódások ma is szállítanak házhoz. És – vallják – nem is feltétlenül jó, ha mindig magas ásványianyag-tartalmú vizeket fogyasztunk: csendes víznek a legtöbb háztartásban jó az, ami a csapból jön, szénsavasnak pedig a szikvíz.

Máté Péter

A szódavíz legutóbb akkor került a hírekbe, amikor a Liss két éve bejelentette: 2018-tól nem váltja vissza szódáspatronjait. Azt akkor azzal indokolták, hogy eljárt az idő a patronok felett, amíg 30-40 éve még évente 300 millió darabot adtak el belőle, most csupán 10 milliót – eközben igen munkaigényes ágazatról van szó.

Szabó István is azt mondja: az automatizált ásványvíz-palackozáshoz képest náluk sokkal nagyobb az élőmunkaigény – nevezhetnénk kézművesnek is a kis szikvízüzemeket, ha épp olyan divatja lenne a szódavíznek, mint más italoknak. A nagy élőmunkaigény azonban azt is jelenti, hogy ezeknél a cégeknél a jövedelmezőséghez nem elég a szódavíz, szükség van fejlesztésekre és más bevételi forrásra is, ha rentábilisan akarnak működni a vállalkozások. Szabóéknál a víz mellett szörpöket látunk, de van, aki bort árul, van, aki ipari gázt – sorolja, de azt is hozzáteszi: az illúzió, hogy a nyolcvanas években eltartotta volna önmagában a szódavízkészítés a kisvállalkozásokat, akkor is kellett mellé valami más. Megint csak eszembe jut a gyerekkorom, amikor a szombaton (vagy vasárnap) szódát szállító lovaskocsival szerdán még a szemetet szedték össze.

Azt azonban nem lehet cáfolni, hogy a szikvízgyártók piaca csökken: tíz éve még ezer körül volt a szódás vállalkozások száma, ma legfeljebb 5-600 cég foglalkozik ezzel az országban.

„Kiöregszik a szakma, az idősek pedig a fejlesztésekbe se nagyon fognak már bele – mondja Szabó István, aki szerint az is elveszi a vállalkozók kedvét, hogy amíg 15 éve elég volt egy könyvelő, most nyolc szakértő ember munkáját kell kisebb-nagyobb rendszerességgel megfizetnie annak, aki gyártani és forgalmazni akarja az italokat. Van köztük termékdíj, ADR, érintésvédelmi, tűzvédelmi, HACCP- és munkavédelmi szakértő, üzemorvos és így tovább.

Máté Péter

Ennél is érthetetlenebb Szabó István szerint az, hogy bár többször felhasználható csomagolást használnak, semmilyen támogatás nem jár a beszerzéséhez vagy a gyártásához. „Több százszor, de akár ezerszer is meg tudjuk tölteni ezeket a palackokat, és mi selejtezzük is őket, tehát nem keletkezik hulladék. Ennek ellenére mi mégsem kaphatunk támogatást a beszerzéshez, míg azok a cégek, amelyek egyszer használatos PET-palackba csomagolnak, kérhetnek forrást a palackfúvógép megvásárlásához.”

A szódavíz útja

Az eldobható PET-palackok pedig egyre sokasodnak, hiszen a visszaváltható változatok jó ideje eltűntek a magyar üzletekből. Utolsóként a margitszigeti ásványvíz – és más Pepsi-termékek – palackjait lehetett visszavinni, ám lassan tíz éve már ez a lehetőség sincs meg. A visszaváltás persze – mint a Gardenista.hu oldal egy írásban rámutat – nem feltétlenül az ideális megoldás, hiszen egyáltalán nem jár kisebb károsanyag-kibocsátással. A kereskedőknek a palackokat vissza kellene szállítani a gyártónak, ezen túl a tisztítást sem lehet megúszni, hiszen a palack felnyitása után ki tudja, mi minden kerülhet bele – ez pedig mind költséggel és környezetterheléssel jár.

Ha valaki szénsavas vizet szeretne inni, van még egy kézenfekvő alternatíva: a szódásszifon. Tegyük fel, hogy még örököltünk is egyet a nagyszüleinktől – ezek a szerkezetek pár évtizedet kibírnak –, de ha mégsem, 5-20 ezer forint között szerezhetünk be ilyet. A környezettudatosság mégis nehezen tartható, a kereskedelmi forgalomban kapható patronok közül ugyanis már nem találunk visszaválthatót. Azt is túlzás lenne állítani, hogy szorgalmaznák a gyártók ezeknek a forgalmazását, hiszen az eldobható patronok darabja száz forint körül van – ennyibe kerül tehát egy liter házi készítésű szódavíz kis szifonnal.

Szódásszifon blues: 2017 legszomorúbb hírének margójára, avagy örökre vége a szódásszifon-életérzésnek

Felgyorsul a szódásszifonok szecessziója, kivonulása az életünkből, a magyar Marcel Proustban egy kallódó szódásszifon kézbevétele után indul majd meg valamikor az emlékezés (buborékos) folyama. Ez itt a szódásszifon blues.

A szódagépek ennél jóval környezetbarátabb alternatívát kínálnak – 15 ezer forinttól. Itt az óriáspatron cserélhető, nagyjából 2500-3000 forintért ilyen módon 60-80 liter szódavíz készíthető, így egy liter akár kevesebb mint 40 forintból is kijön. A probléma itt inkább az lehet, hogy az országban kevesebb mint 500 helyen tudjuk az óriáspatront cserélni, vagyis sokaknak ez csak utazással intézhető el. 

És hát van egy másik baj is Szabó István szerint: ezek nem igazi szódavizek, nem annyira erősek – hiszen, akárcsak az ásványvíz palackját, ha egyszer kinyitottuk, szökni kezd a nyomás. A zárt szódaszifon viszont őrzi a víz erejét, és a tisztítással sem kell bajlódni – a szódavíz töltése náluk úgy zajlik, hogy a szifonfej közben ott marad a palackon. A szikvizek ára literenként 50-100 forint körül mozog az egyes cégeknél, ehhez persze egyszer meg kell vásárolni a palacko(ka)t is. A műanyag flakonokért néhány száz forintot kell fizetni, az üvegeknél már ennek a többszörösével kell számolnia annak, aki nosztalgiázna, vagy kiiktatná a műanyagokat a háztartásából.

Máté Péter

A szódások hazája

A „savanyúvíz” természetes formában is előfordul a természetben, de igen kevés helyen, így a 18-19. században többen próbálkoztak a mesterséges előállításával. Nálunk Jedlik Ányos, Angliában Joseph Priestley, Svájcban pedig Johan Jacob Schweppe kísérletezett: előbb oxigénnel, majd szén-dioxiddal elegyítették a vizet, hogy elérjék a pezsgést. Ez nem csak kellemes italt adott készítőinek, de a szénsav a vízben termelődő baktériumokat is kiölte, és bár az a gyógyító erő, amelyet két évszázada tulajdonítottak neki, azért meglehetősen korlátozottnak bizonyult, a szénsav legalábbis természetes tartósítószerként funkcionált.

Egy kollégánk eltett egy ballon vizet, amelyből minden karácsonykor ittak egy pohárral – több mint 15 évig.

Amíg felénk Jedlik Ányosnak tulajdonítjuk a felfedezést, a világ inkább Priestley-nek mond köszönetet, aki 1767-ben állított elő szódát, Schweppének pedig azért, mert cége elsőként hozta forgalomba palackozott formában az italt. A szódásszifont szintén egy angol, Charles Plinth találta fel a 19. század elején.

De miért tekintjük akkor Magyarországot a szikvízgyártás bölcsőjének? Jedlik helyezett el először csövet a túlnyomással működő szifonban, amellyel még jobban megőrizhető a víz szén-dioxid-tartalma, és ő volt az, aki kidolgozta a szikvíztöltőgépet – így születhetett meg a szódásmesterség, és persze a magyar fröccs is.

Máté Péter

Sokat hallhattuk: a fröccs csak szódából jó. Ennek a környezetvédelmi szempontokon túl van egy gasztronómiai magyarázata is: az ásványvizek, akármennyire is csökkent ma már az ásványianyag-tartalmuk, még mindig elnyomhatják ízükkel a borét. Szabó István szerint azonban az is fontos, hogy a fröccskészítéskor először a bor kerüljön a pohárba, arra a szódavíz – a szörpnél ez pont fordítva van.

Magyarország azonban még egy dolog miatt számít a szódavízgyártás bölcsőjének: Európában Olaszország és Ukrajna mellett itt – Répcelak mellett – bányásznak élelmiszeripari tisztaságú szén-dioxidot. Innen viszik Európába, és innen jön, folyékony formában a kelenvölgyi családi üzembe is. Ez keveredik aztán a porlasztott vízmolekulákkal – Szabóék a hálózatból és fúrt kútból, szűrés után elegyítik a vizet a szén-dioxiddal. A szén-dioxid cseppfolyós állapotban -16 fokos, de a víznek is hidegnek kell lennie, meleg vízből ugyanis nem lehet szódavizet készíteni – magyarázza az üzemben Szabó István.

Körülöttünk szódásüvegek az élő bizonyítékai a szikvízgyártás évszázados múltjának, de a szikvíz értékét a kormány is elismerte: 2013-ban bekerült a hungarikumok közé, két évvel később pedig a fröccs is része lett az értéktárnak. Azt gondolhatnánk, ez segítette a gyártó kistermelőket, Szabó István, aki a MOSZI Országos Szikvízkészítő Ipartestület elnökeként kivette a részét az értéktárba kerülésből is, azt mondja, a hungarikummal sajnos nem járt sem a gyártáshoz, sem a közösségi marketinghez támogatás. De akkor sem jártak sikerrel, amikor a hungarikumot (vagy más védjegyet) a termék minőségéhez kötötte volna az ipartestület, amit laborokkal együttműködve terveztek ellenőrizni – erre nem kaptak engedélyt. És egyelőre a 27 százalékos áfa is csökkenti a versenyképességüket – igaz, ez így van a nagyüzemekben gyártott ásványvizek esetében is.

Máté Péter

A szakma elöregedése sem könnyíti a helyzetüket. Annál is inkább, mivel az ipartestület a képzéshez sem kap támogatást, márpedig a szakmát csak képzettség birtokában lehet folytatni, miközben vízadagoló automatát bárki forgalmazhat – emeli ki a szakember. De egyre kevesebben is akarják már kitanulni a szakmát, így – hiába Magyarország a szódások hazája – a jövőben még kevesebb szikvízgyártóval találkozhat az, aki, magyar módra, egyenesen szifonból nyomná ki a fröccshöz a szódavizet, szigorúan a bor után.