Hushegyi Gábor
esztéta (50), Pozsony

Kitűnően érzem magam, mint mindig. A saját köreimben semmiféle problémát nem tapasztalok, pedig én magam valóban kisebbségi helyzetben élek - a 430 ezres Pozsonyban 16 ezer magyar él -, míg sokan, akik most megszólalnak a médiában, magyar többségű területeken élnek. Más a nagypolitika és más a hétköznapi élet. Az Év legjobb fiatal képzőművésze címet, az Oskár Čepan-díjat épp nemrég kapta meg egy magyar művész, Cséfalvay András. Ez pénzzel jár, New York-i tanulmányokkal, kiállítással, satöbbi. Én negatív fordulatot nem tapasztalok a hétköznapokban.

Persze hallottam már az utcán olyat, hogy két magyarul beszélőnek odaszóltak: szeptember elseje után nem beszélhettek magyarul; de ennek ellenére azt hiszem, az embereket nem őrjíti meg az, ami a politika szintjén folyik. Ahhoz az kellene, hogy a média is fölzárkózzék a politikusok mögé és kialakuljon egy egyneműsített nemzeti diskurzus. Ám ez Szlovákiában nincs így. Ebben a sokszor lenézett és balkáninak titulált országban a sajtó, a média nagyon kritikus. Azonnal ellenvélemények jelennek meg, ha egy politikus őrültségeket beszél, vagy kijátssza az "etnikai kártyát". A szlovák és a szlovákiai magyar politikusokkal szemben is kritikus a sajtó. A médiával szemben a kormánykoalíció rendre a rövidebbet húzza. Ezt a nagyon kritikus szellemet a magyarországi sajtóban nem mindig látom. Bár például Bauer Tamás legutóbbi cikke az ÉS-ben üdítő kivétel volt.

Barak László
költő, publicista, szerkesztő (56), Dunaszerdahely

Köszönöm, jól vagyok. Nem jellemző, hogy a politika rám tudna kényszeríteni bármiféle rossz közérzetet. Ez a rendszerváltás előtt is így volt. Van tapasztalatom már a különféle kurzusokról, publicista és lapkiadó voltam már a Meciar-érában is, annak is vége lett egyszer. Semmi sem tart örökké, ez a kurzus, amely újra felmelegítette a nacionalizmust, ez is el fog múlni. Szakmailag is jól érzem magam, az események egy percre sem hagyják, hogy a figyelmem lankadjon. Nekem ugyanis mindaz, ami történik, a munkám tárgya. Ami aggaszt, az leginkább az, hogy a Parameter.sk  nevű publikációnk nehezebben működik ebben a gazdasági válságidőszakban. Csak lassan csordogálnak a hirdetések.

A szlovák főváros éjjel Távlatos hétköznapok © bratislava-photo.esem.sk

A személyes interakciókban sem tapasztalok változást. Meglátogattam az édesanyámat, és a lakótömbnél, ahol él, idős asszonyok üldögéltek a padon. Amikor megérkeztem, köszöntem: csókolom, hogy tetszenek lenni? Egy nyolcvan éves néni azt mondta, látja, Barak úr, nem hagynak minket magyarul beszélni. Mondtam neki: de hát most is magyarul beszélünk!

A feszültségkeltés egyelőre nem csapódik le a társadalomban. Nem látom, hogy konfliktushelyzet felé sodródnánk. Megfordulok közép-Szlovákiában is, északabbra is, semmilyen inzultus nem ér, ha magyarul szólalok meg. Szlovák kollégákkal is rendszeresen kapcsolatban vagyok. Létrehoztunk egy rovatot „To Slovensko naše” (A mi Szlovákiánk) címmel, kifejezetten azért, hogy értsük egymást, hogy értsék, hogy hogyan gondolkodunk.

Krasztev Péter
műfordító, irodalomtörténész, a szlovákiai Magyar Kulturális Intézet igazgatója, (44), Pozsony

Én személyesen nem érzem se rosszabbul, se jobban magam attól, ami a politikában történik. Egyszerűen szégyellem magam, mindkét oldal miatt. Amennyire azonos vagyok az országommal, annyira szégyellem is magam miatta. Mind a két oldal folyamatosan kínos dolgokat művel. Vérciki - ezt a kifejezést tudnám használni.

A mi intézetünk azon dolgozik, hogy szlovákok és magyarok bármikor, bármilyen helyzetben képesek legyenek jól együttműködni. Egy-egy olyan történés, mint amilyeneknek a legutóbbi időkben tanúi voltunk, porig rombolja a munkánkat.

Ami konkrétan a nyelvtörvény-módosítást illeti, már most  látszik, hogy akik kitalálták, azok se gondolják komolyan. Alkalmazhatatlan, ugyanis. Ettől is fejlődésképtelenek a mi kelet-európai társadalmaink: törvényeket hozunk, amelyekről mindenki tudja, hogy nem tarthatók be. Gesztus-törvénykezés, vagy inkább szimbolikus törvénykezés zajlik. És aztán csodálkozunk, hogy a populáció nem bízik választott vezetőiben.

Az a szerencsém, hogy akikkel mi itt, Pozsonyban dolgozunk, azok a szlovák kollégák, akik körülveszik az intézetet, kiröhögik ezt az egészet. Kiröhögjük azt, ami van. 

Részletek a módosított nyelvtörvényből

2. § (1) Az állami szervek, a területi önkormányzati szervek és más közigazgatási szervek kötelesek védeni az államnyelvet. [...] 2. § (3) Az államnyelv kodifikált formáját a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma hagyja jóvá, és teszi közzé honlapján. 5. § (5) A nyilvánosságnak szánt kulturális célú alkalmi nyomtatványok, galériák, múzeumok, könyvtárak katalógusai, mozik, színházak, koncertek és egyéb rendezvények programjai államnyelven jelennek meg kivéve azokat, amelyek nemzeti(ségi) kisebbségek nyelvén jelennek meg. Az ilyen nemzeti(ségi) kisebbség nyelvén kiadott nyomtatványnak (...) tartalmaznia kell tartalmilag azonos államnyelvű szövegváltozatot is. (...) 5. § (7) Az emlékek, emlékművek és emléktáblák feliratait államnyelven tüntetik fel. Ha más nyelveken is tartalmaznak szöveget, a másnyelvű szövegek csak az államnyelvű szövegek után következnek, és tartalmilag azonosnak kell lenniük az államnyelvű szöveggel. A másnyelvű szöveget egyenlő vagy kisebb betűmérettel kell feltüntetni, mint az államnyelvű szöveget. (...) 5. § (8) A Szlovák Köztársaság területén megvalósuló nyilvános gyűlés vagy nyilvános rendezvény mindegyik résztvevőjének joga van felszólalását államnyelven előadni. 8. § (4) Az egészségügyi és szociális intézmények személyzete abetegekkel vagy gondozottakkal rendszerint államnyelven érintkezik, az államnyelvet nem ismerő állampolgár vagy külföldi személy esetében olyan nyelven is, amelyen a beteggel kommunikálni lehet. Az olyan településeken működő intézményekben, ahol külön jogszabály szerint a hivatalos kapcsolatokban használatos akisebbségi nyelv [tehát ahol a nemzeti kisebbség aránya eléri a 20%-ot,] a nemzeti(ségi) kisebbséghez tartozó beteg vagy gondozott személy a személyzettel az anyanyelvén is érintkezhet. A személyzet tagjai nem kötelesek ismerni a nemzeti(ségi) kisebbség nyelvét. 10. § (1) A Kulturális Minisztérium kétévente jelentést terjeszt a Szlovák Köztársaság kormánya elé az államnyelv Szlovák Köztársaság területén történő használatának állapotáról. Az Élet és Irodalom közlése alapján

Hunčík Péter
pszichiáter, író (58), Dunaszerdahely

A mi viszonyainkat nem befolyásolja a politikai paradigmaváltás. Orvos vagyok, a kollégáim többsége szlovák, ugyanolyan a kapcsolatom velük, mint bármikor máskor. Hogy mást ne mondjak, jó ismerősöm Jozef Hasto, Malina Hedvig pszichológusa. Jó volna, ha Magyarországon is megértenék: a szlovákiai értelmiség igenis kritikus az itteni politikával szemben, és akár ki is áll bizonyos ügyekben. Ilyen a sajtó is. A nagy visszhangot kiváltó ügyekben (Malina Hedvig ügye, vagy a tankönyv-vita) a szlovák lapok többsége rendkívül korrekt. Ott van Stefan Hrib lapja, a Týždeň (Hét), vagy a SME című napilap, amelynek Grendel Lajossal együtt jómagam is publicistái vagyunk. Ezeknek a fórumoknak igenis van hatásuk.

Felejtsük már el a homogenizáló szemléletet! Nincs ilyen, hogy „ők”, Szlovákia nem homogén. Kevesen tudják, hogy a tankönyv-vita idején 96 szlovák értelmiségi kezdett a sajtóban aláírásgyűjtésbe, s ma már 1200 aláíró van, és a nyelvtörvény elleni állásfoglalásnak is vannak szlovák aláírói. Hadd kérdezzem meg, mikor lehet Magyarországon 96 értelmiségit egységesen kiállítani egy ügy mellett? Ugye, hogy nem könnyű.

Azt kell mondanom, hogy ha robbanás fenyegetne, az már megtörtént volna. Például a dunaszerdahelyi stadionban történtek idején. Másutt ilyenekből robbannak ki a futballháborúk, lásd Honduras, vagy akár a volt Jugoszlávia tragikus példáját. A szlovák-magyar viszonyban azonban 150 éve a konfliktusok erőszakos megoldásának modellje nem létezik. Nincsenek „etnikai sírok”, nincs öröklődő bosszú. A szlovák-magyar együttélés akár minta is lehetne, odaállíthatnánk más országok elé modellként. Ha egy picit okosabbak volnánk. Hadd ajánljam Ausztria példáját. Az ő múltjukban is sok minden volt, s most meg lehet nézni, hány uniós intézménynek adnak otthont.

Juhász Katalin
író, művelődésszervező (39), Pozsony

Hétköznapi szinten nincs semmi gond. Bár olykor tapasztalom, hogy a politikusaink áldásos tevékenysége szép lassan alászáll az átlagemberek szintjére is. Mondjuk, a pozsonyi dugóban, egy dunaszerdahelyi rendszámú autóra rámordulnak, hogy tessék, mit keresnek ezek itt. De egyelőre ez a maximum.

A játszma képlete világos: Ficonak nagyon jól jön, hogy a szlovákok megmentőjének, a nyelv és kultúra védelmezőjének szerepében tetszeleghet. Ezzel veszi el a szavazókat a Slotá-féle Szlovák Nemzeti Párttól. Az embereknek meg kellemes, hogy védettnek érezhetik magukat. A magyar pártoknak szintén jól jön, hogy a magyarság védelmezői lehetnek. Emiatt aztán olyanok is rájuk szavaznak, akik egyébként nem tennék, s erősödnek a pozícióik.

A különös az, hogy Szlovákiában gyakorlatilag nincs kormánypárti sajtó és így is 36 százalékos a SMER népszerűsége. Kormányhű sajtó ugyan nincs, de szenzációsajtó van, az pedig felfújja az afféle témákat, mint a nyelvtörvény-módosítás, meg a Sólyom-látogatás.

Nekem soha senki nem szól az utcán, hogy ne beszéljek magyarul. Élvezem, hogy itt lakom, és négy kultúra is elérhető közelségben van, a szlovák, a magyar, a cseh, a német. Én ettől gazdagabb vagyok. És azt üzenném, hogy a magyarországi politikusok csak óvatosan beszéljenek az én nevemben. A fóbiáik és a politikai céljaik megakadályozzák őket a tisztánlátásban.