Schönberg: Mózes és Áron
(Kocsis Zoltán befejezésével)
január 16., Művészetek Palotája

2009 júniusában a Bartók+Bécs Nemzetközi Operafesztivál tűzte műsorára Schönberg operáját. Ott úgy játszotta Kocsis Zoltán, ahogy többnyire világszerte adják a darabot: az elkészült két teljes felvonást „opera módra”, és felolvasták a harmadik felvonás szövegét. Megjegyzendő: a librettó is a zeneszerző, Schönberg munkája. A „multifunkcionális” főigazgató – hiszen Kocsis nemcsak együttesépítő és -vezető, zongoraművész, hanem izgalmas hangszereléseket, átiratokat készítő alkotó, sőt esszéista is – a hangos és visszhangos miskolci siker ellenére elégedetlen volt. Érzése szerint a Mózes harmadik felvonásának prózai elmondása suta megoldás. „Beiratkoztam tehát Schönberghez három hónapra zeneszerzői kurzusra” – nyilatkozta több ízben. A mondat könnyen megfejthető: az 1951-ben elhunyt zeneszerző szelleme és életműve adta a leckét, amit Kocsis kiváló minősítéssel sajátított el. Ízekre szedve a művet és kutatva a Mózes és Áron alkotói szisztémáját, új minőséget teremtett a harmadik felvonással. Az első két felvonásból alig negyven ütemet, a föllelt és hitelesíthető vázlatokból hármat használt, a további – mint a műsorfüzetben írja – hétszáz taktus egészen az ő munkája.

Kocsis Zoltán © Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Nagyszerű munka, mert a harmadik felvonás szerves folytatása az előző kettőnek. A hangvétele tökéletesen hiteles, mégis egyéni. Kocsis, tiszteletben tartva Schönberg eszméjét, bölcsen támaszkodott a szövegre. Hogy csak egy feltűnő példát ragadjunk ki (sajnos csak egyszer hallhattuk a produkciót): amikor Mózes azért is hibáztatja Áront, hogy a rendkívüli helyett a közönségességet választotta, néhány jazzes taktus hangzik föl, nem bántva a műfajt, de ízlésesen alátámasztva a mondanivalót. A zenekari apparátus egyébként azonos, Mózes és Áron, valamint a vének kara nem kap könnyebb, de nehezebb feladatot sem, mint az előző két részben.

A Nemzeti Énekkar, amint Miskolcon, most is kimagasló teljesítményt nyújtott, a Budapesti Énekes Iskola Kórusával együtt. Új szereplők is bemutatkoztak: a véneket megszemélyesítő Honvéd Férfikar megint igazolta, hogy a magyar zenei életnek milyen fontos és nélkülözhetetlen szereplője. A papot éneklő Cser Krisztián másodszor érzékelteti (Don Carlos, szerzetes) egy viszonylag kis terjedelmű szerepben, milyen jelentős karrier előtt áll. Keszei Bori zeneileg tartalmas figurát teremtett a fiatal lány alakjából.

Mózesként ismét Wolfgang Schönét hallottuk. Az orgánumot, a kifejezés erejét Miskolcon is megcsodáltuk, most a terem kiváló akusztikája révén az énekbeszéd még drámaibban zengett, a szerep ritmikus deklamáció, és csak az új felvonásban emelkedik énekké. A fesztiválon megismert Daniel Brenna ezúttal megfázással bajlódott, ha visszalép, oda az egész előkészület... Áron különös és nehéz szólamát, így, betegen valamelyest halványabban, de az ügyhöz méltóan tolmácsolta.

Az opera zenés színház. E tekintetben a miskolcihoz képest erősen kilúgozott előadás csalódást keltett. Igaz, a hangversenyterem belső tere alkalmas a különböző karok esztétikus elhelyezésére, de a színházi eszközök elhagyásával a drámai feszültség mesévé szelídült, a produkció inkább hatott megmozgatott oratóriumnak, mint operának. Így talán jobban figyeltünk a zenére, ám várunk egy harmadik, valódi zenedrámai interpretációt.

Albert Mária,
Gramofon Zenekritikai Műhely