Egy évvel az után, hogy Julius Nyerere elsőként szuahélire fordította Shakespeare Julius Caesarját, 1964-ben Tanzánia elnökének választották. Ha túlzás volna is az úttörő irodalmi tett és a politikai csúcsugrás között feltétlen összefüggést sejteni, annyi bizonyos, hogy a nemzeti irodalmak különleges tisztelettel övezik a Shakespeare nevével fémjelzett műfordítói panoptikumuk alapító tagjait. Például Nagy Katalin orosz cárnőt, Victor Hugo francia írófejedelmet, vagy épp Arany Jánost, akinek XIX. századi Hamlet- és Szentivánéji álom-magyarítása évszázados léptékkel vált az irodalmi kánon és a kulturális örökség részévé, szent és sérthetetlen műremekké. Nem véletlen, hogy szentségtörést, mi több, hazaárulást kiáltottak az „Arany-kor” többségi és feltétlen hívei, amikor 1983-ban Ascher Tamás kérésére Eörsi István nekilátott a Hamlet újrafordításának.

 Farmerben játszható, modern és reneszánsz szöveget akart, mesélte később Eörsi, de a kultikus előd tiszteletteljes árnyékából csak később, egy újbóli nekirugaszkodásnál sikerült kilépnie. Farmeres üzemmódot emlegetett a költő-nyelvész Nádasdy Ádám is, aki három évvel az Új Színháznak készülő, még mindig erősen „bearanyozott” Mészöly Dezső-változatot követően, az ezredfordulón szállította Hamlet-fordítását a debreceni Csokonai Színházba. Miközben a kortárs magyar dráma a nyolcvanas években, Spiró György emblematikus darabjával, a Csirkefejjel végleg teret engedett a – színpadon gyakran meghökkentő trágárságnak ható – keresetlen hétköznapiságnak, a tendenciához lassan a több száz éves klasszikus művek fordítása is felzárkózott. „Rinyálok, mint egy fürdőskurva”, mondhatja Nádasdy Hamletje. A szerző Rómeó-verziójába bekerülhet a sikerdíj, az életjáradék fogalma, és hogy mondatai visszanyerjék középkori súlyukat, Márton László és Eszenyi Enikő Othellója már nyugodt szívvel becsmérelheti alpári modorban Desdemonát. Az Alföldi Róbert elképzelései szerint bemutatott, Varró Dániel-féle változat pedig megengedi az olyan rímbe szedett, kissé „prózai” mondatokat, mint: „Húzd elő a kardod, mielőtt lenyisszantom a farkod”, vagy „Itt jön Rómeó, magának már csak réme ő”. (Ezt a pimaszul friss változatot használja a Vígszínház e heti Rómeó és Júlia-bemutatója.)

A köznapi beszéd stílusával, szavaival és fogalmaival operáló puritán rafinéria végérvényesen megteremtette az addig óvatosan kezelt, nagy múltú drámairodalom jelen idejű létalapját. Mindennek érvényességét tovább erősítette a formabontó vizuális hatás – Alföldi színes nejlonlepedőkbe csomagolt Rómeó és Júliája, Schilling Árpád ipari közegben bolyongó Hamletje, vagy legutóbb Zsámbéki Gábor Mizantrópja, aki kopár, fekete fal- és kábelrengetegben bóklászik.

A színház legősibb mozgatórugója, az itt és most elve visszahódította a klasszikusokat, a XIX. század nyelvteremtő, veretes irodalmi szövegeiből könnyen érthető, a szó szoros értelmében korszerű változatok születtek – összegzi a tabudöntögető nyelvújulási folyamatot Lakos Anna színháztörténész. Az olvasmányként még mindig bravúros megoldásoknak bizonyuló és az oktatásban még mindig főszerepet játszó klasszikus drámafordítások helyét a színpadon elevenül ható, színpadul tudó párbeszédek vették át. A legtöbbször fordított és játszott, ezért leghangsúlyosabb Shakespeare-fordításirodalom mellett a hasonlóképp népszerű moliére-i, csehovi, ibseni drámakészlet, vagy akár az antik szerzők, Arisztophanész, Euripidész, Szophoklész jövőjét is meghatározva.

A színházak által egyre gyakrabban megrendelt újrafordításokat a társadalom változó gondolkodásmódja és az ezt tükröző nyelvi közeg mellett főként az utóbbi évtizedekben megerősödő rendezői színház igényelte. Ennek a rendező mellett alapvető szereplőjévé, tulajdonképpen társalkotójává vált a fordító, aki a rendezői koncepciót megelőlegezve szerzői-fordítói egyéniségét védjegyként adja az aktuális drámaváltozathoz. Kezdve Várady Szabolcs apró kiigazításaitól, retusőri munkájától – amelyet például tavaly Petri György 1988-as legendás Mizantróp-fordításán végzett –, egészen a szózsonglőri leleményeiről elhíresült Parti Nagy Lajosig, aki pár éve a nagy elődök előtt tisztelegve és az újrafordítás szükségességét elvetve, Moliére ihletésére saját Tartuffe-öt kerekített.

A rendezői elképzelést hitelesítő, akár néhány éven belül új szövegváltozatot kitermelő rendszer mindeközben erősen relativizálja a néző és a színész helyzetét. A kacifántosan burjánzó ősfordításokat lecserélve, könnyen érthető és könnyen mondható nyelvezetével kiszolgálja a színészt és hallgatóságát, a köznyelvbe beépülő fordulatokat, közhellyé használt mondatokat is elvető fordítások azonban megfoszthatják a nézőt a ráismerés kéjes pillanatától, az előadót pedig a jutalomsorok kimondásától.

Előfordult, hogy a színész kétségbeesetten kérte vissza a szent sorokat, amelyekről azonnal le is mondott, mikor kiderült, hogy működésképtelenek az új környezetben – mesél tapasztalatairól a leginkább Shakespeare-újrafordításairól ismert Nádasdy, aki egyetlen porcikájukban sem tartja érinthetetleneknek a korábbi változatokat. A legutóbb G. B. Shaw Pygmalionját és Dante Pokol című művét újrafordító és újraértelmező szerző hozzáfűzi, formabontó szövegeivel a megszokott dialógusokba belesüppedt és elkényelmesedett nézőt is élvezettel piszkálja. Szükség esetén a színházi hívószóként működő címhez is hozzányúlt, és a megrendelő színház bátorságát, valamint a felismerhetőség szempontját is szem előtt tartva címkézte újra Shakespeare vígjátékát A hárpia megzabolázása, avagy A makrancos hölgy címmel az Örkény Színház 2003-as előadásában. Vagy néhány évvel később ugyanott fellazította a hagyományos megoldást, Vízkereszt, vagy bánom is én vagy amit akartok vagy... címen. De könnyű tollal kereszteli át a szemérmesen fordító Arany Szentivánéji álmának takácsát Zubolyról Tompor Miklósra, miután a hátsó fertályt nem szívesen emlegető klasszikus előd illedelmesen a szövőszék alkatrésze, azaz hátsója után nevezte el mesteremberét.

SZABLYÁR ESZTER