Trier alig egy hónappal ezelőtt egyszerűen lógva hagyta A nimfomániást. A tőle kifejezetten konszolidáltnak számító, vágott verzióban két órás bevezetőt prezentált, mely után a néző joggal vagy jogtalanul, de igenis várta, igényelte a katarzist. Valami karfábakapaszkodó, brutális dobást, ami nem csak alanyi jogon zárja ki a kispolgári publikumot, de a vállalkozó kedvű mozibajárók táborát is megosztja. És, hogy mi történt? Csúcspontok és pokoljárás helyett megkaptuk az évtized legsötétebb vígjátékát.

Minden hiába

Jogosan vetődik fel a kérdés, hány percre van hitelesítve 2014-ben a szexfüggőség témája, tényleg elbír-e alaphangon, a közel egy-egy órával hosszabb rendezői változatok nélkül is négy órás Nimfomániás ennyit anélkül, hogy ne süppedne a szoft pornó ingoványába? A válasz természetesen nem. Ám, mivel ezzel Trier is tisztában volt, a Nimfomániás második része már közel sem szól annyira a nagytotálban vett nemiszervekről, mintsem a mindenkori ember újabb kritikájáról: a legfinomabb ponyvába csomagolva.

Trier ítélethírdetése, legyen bár jogos vagy sem, kétség kívül nyomasztó. Mert nyíltan, ráadásul erősen ironizálva közli velünk, hogy a klasszikus értelemben vett jó ember is önző, értékrendje érdekközpontú, képlékeny, és úgy összesítve, a csillogó szemek és ártatlanság mögött mindenki nyomorult, az elmúlásnak élő entitás.

Jön közelebb

A Charlotte Gainsbourg által megformált Joe életútja, mint azt a film többször a szájunkba rágja, jelképes és azzal együtt, hogy bizonyos értelemben egyenest krisztusi, a jelenkor társadalma alapértékei - az erkölcs, házasság, család - elleni merénylet. De mennyit érnek ezek a nagy szavak, ha a film után egyszercsak ott köt ki az ember, hogy az egyetlen szereplő, aki képes volt közel kerülni hozzá, a kispolgár már puszta létezésével mindent gyalázó cafkája?

Pedig Joe nem jut el az önazonosságig, és bár bűntudata állandó, annak oka a fejezetekre osztott műben felvonásonként változik: az önmagát a szexuális érzéketlenségig hajszoló nő kétségbeesése, a gyermekvállalás üressége, a szerelem eldobása, majd pedig féltése egytől egyig esendő, emberi, ily módon szinte kedvesen bukásra ítélt helyzetek, melyekből a kiút a menekülés. Joe maga az a bizonyos színes-szagos antihős, aki mellettünk ül a reggeli buszon, anélkül jár-kel a világban, hogy saját magán kívül bárkit is meg akarna váltani.

Csupa móka, kacagás

Kétségtelen, hogy Trier filmje gyönyörűen épít a kidolgozott mellékszereplőkre: a nagy meglepetések közé tartozik a komplexusait különleges praxist fenntartva kiélő K. Jamie Bell által életrehívott figura, aki olyan hitelességel jelenik meg a vásznon karácsonyi ostorozással kecsegtető diszkrét szadistaként, hogy az már nem lehet véletlen. Sormintát folytat ellenben a bevallottan aszexuális, a vágy oltárán mégis morbid karakteröngyilkosságot elkövető Seligman (Stellan Skarsgård kiváló alakítása), mely egészen a zseniálisan betaláló Jimi Hendrix daladaptációival koronázott sluszpoénig kitart.

Mert A nimfomániásnak igenis van sluszpoénja és egyéb megmosolyogható jelenetei is. Trier humora elég messze esik a kocsmagagektől, ahogy romlatlan lélekkel is nehéz megérteni, mitől lesz komikus jelenség két meztelen emigráns temperamentumos vitája, a névreszóló, bilétával ellátott lovaglópálca, egy csapat hápogó kacsa vagy úgy egyáltalán a valószerűtlen, popcornmozi fricskákat is felvonultató cselekményhullám. Trier humora oldja a feszültséget és elülteti a jótékony kétkedés magvát, miszerint ez az ember talán nem is gondolta komolyan ezt az egészet.

Személyes döntés

Ugyanis A nimfomániás második része korántsem olyan spontán, mint a rendező korai művei: egyenest művileg megkomponált botrányfilm. Trier mintha csak a bevásárló lista tételeit sorolná, olyan tabukat pozicionál újra, mint a kiadós niggerezés kapcsán a demokrácia alapköveként említett szólásszabadság önkényessége vagy a látens pedofilok megengedő felmagasztalása, melynek magyarázataként a filmbe még egy Freud-i gondolatfoszlány is belefér, miszerint mindannyian perverziók széles skálájával születünk, melyek elfojtása csupán személyes döntés kérdése. Az ingerküszöb pedig egyre csak emelkedik.

A nimfomániás nem retúrjegy a pokolba, megnézni nem extrém teljesítmény vagy sznobéria-bizonyítvány. A nimfomániás a bizonyíték arra, hogy Trier igenis képes minőségi iparosmunkát végezni és nem zavartatja magát, ha egy alkotásából történetesen nem lesz kultfilm.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!