hvg.hu: 2004-ben mondtad a Magyar Narancsnak, hogy tulajdonképpen missziótok definiálni itthon a popzenét. Azóta sikerült?

Szűcs Krisztián: Tíz éve még erős megkülönböztetés volt az alternatív és a mainstream zenei szcéna között. Utóbbit szerettük negatív hanggal emlegetni. Nagy űr volt a kettő között, pedig sok minden belefér, nemzetközi színtéren is. A felállás mostanra megváltozott: a mainstream gyakorlatilag megszűnt, csak az életképesebb zenekarok maradtak meg, az alternatív szcéna pedig megnőtt és sokfelé oszlott. Új dolgok is bejöttek, mint például a hiphop.

hvg.hu: Kikre gondolsz, mikor régi mainstreamet mondasz?

Sz. K.: Mindenféle zenére, amit akkor rádióban játszottak. A lemezeladásból és az egy este nyolc utáni diszkóhakni műfajból sokan tök jól megéltek. Ilyen fiú-lány, delfinzenekarokra gondolok.

Stiller Ákos

hvg.hu: És a mainstream-alternatív szembeállítás létezik még?

Sz. K.: Kicsit skizofrén és nem is olyan fontos ez a kategorizálás. Nehéz értelmezni, amikor az alternatív közegből indult Quimby az egyik legnagyobb tömegeknek játszó koncertzenekar.

hvg.hu: Rátok induláskor inkább az alternatív címkét tették, miközben a britpophoz kapcsolódva kezdtetek.

Sz. K.: A kilencvenes években nagyon szerettük az angol gitárzenéket, jött ez a britpop című pár év. A hullám tulajdonképpen már működött egy ideje, csak jó országimázzsal egy adott időszakra ráépítették a nyüzsgést. Mi ehhez az irányhoz kötődtünk leginkább, de nem gondolkodtunk azon, hogy ez mit jelent. Amikor később elkezdtünk magyar számokat játszani, az aztán megváltoztatta a zenénket is.

hvg.hu: Ti anno angolból váltottatok magyarra. Ez kitörés szempontjából fordítva szokott lenni. Már nem motivál benneteket Európa?

Sz. K.: A kilencvenes évek első felében sok induló zenekar – például a Quimby, a FreshFabrik, mi is – úgy éreztük, itt a szabadság. Kinyílt a világ, mindjárt a Wembley-ben játszunk. Ezért írtunk angolul. Ezek a bandák viszont vagy feloszlottak, vagy rájöttek arra, amire mi is: ha már Magyarországon vagyunk, azzal az óriási trükkel tudjuk legjobban megszólítani a lakosságot, ha magyarul írunk dalokat. Voltak arra mutató dolgok, ami alapján éreztük, lenne keresnivalónk Nyugat-Európában – de ehhez komoly infrastruktúrára lett volna szükség. Ez ma sincs meg.

hvg.hu: Mik voltak azok a dolgok, amelyek alapján úgy éreztétek, helyetek lenne Nyugat-Európában?

Sz. K.: A Midem-díj 2006-ban (a HS7 egész pontosan az EU, a francia MIDEM és az MTV Europe közös díjának, a Border Breakers Awardnak a European Breakthrough Award nevű különdíját kapta meg – B. N.), vagy a kedves emlékű turnénk 2007-ben az ausztrál The Church zenekarral. 15-16 koncertet nyomtunk nagyon jó helyeken. Zágrábtól Londonig mindenhol voltunk. Miközben nyilván nem ismert minket senki, pozitív visszajelzések áradatát kaptunk. Erre abszolút nem számítottunk.

hvg.hu: Mondtad a britpoppal kapcsolatban, hogy volt mögötte működő országimázs, most pedig említetted, hogy nektek nem volt és most sincs megfelelő infrastruktúrátok. Mit hiányolsz pontosan?

Sz. K.: Amikor hiányról beszélek, nem csak Angliához képest értem. Mikor Cannes-ban voltunk (itt adják át a Midem-díjakat – a szerk.), az volt a benyomásunk, hogy a finnek döbbenetesen sokat költöttek a zenészeikre. Látszott, hogy egységes arculatot képviselnek és szervezői szinten is van köztük összefogás.

hvg.hu: Izlandról is hasonlókat hallani.

Sz. K.: Igen, például. Ezektől az országoktól nagyon távol vagyunk.

hvg.hu: Az elmúlt időszakban – ha a könnyűzene támogatását nézzük – itthon lement a Pankkk (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért), most itt az új Cseh Tamás Program. Lovasi András a Pankkk-on dolgozott, neki az a véleménye, hogy a popzene állami támogatása nem ciki. Tehát például vele egyetértesz?

Sz. K.: Mindenhol, ahol működik ez a fajta zenei popkultúra, ott államilag támogatott műfajról beszélünk. Franciaországról mesélték még régebben a másfelesek (Másfél zenekar – szerk.), hogy egy szint és elismertség fölött zenészek állami fizetést kapnak. Ez nyilván extrém példa, amit nem várnánk el. De ha megnézzük a számokat, a Pankkk nem költött bődületes pénzeket, viszont segített pályakezdőknek stúdióba jutni vagy bezárás előtti, kisvárosi kluboknak a térképen maradni. Ez a minimum. Annyira nem ciki, hogy minden ország működtet ilyen programot, ha megengedheti magának.

hvg.hu: Említetted most a kisvárosi helyeket. Palotai Zsolt azt mondta nekünk nemrég, hogy a vidék „teljes halál”. Neked is ez a tapasztalatod?

Sz. K.: Ez azért árnyaltabb dolog. Sarkos vélemény, de tény, hogy lenne min változtatni. Országos szinten körülbelül 15-16 klub működik, ahol tavasszal és ősszel is lehet játszani. Ebből például Ausztriával megegyező színvonalú összesen 3-4 van. Amióta az eszemet tudom, és van a zenekarosdi, nyavalygás megy. Mindenki siránkozik, hogy eddig is rossz volt, de most már aztán tényleg nagyon rossz. Ha két zenész találkozik, két perc múlva szidni fognak valakit vagy valamit. Mégis azt látjuk, hogy az emberek a fesztiválokon kívül is szeretnek koncertre járni. Örömteli, amikor megnyílik egy tíz éve bezárt klub. Tény, hogy mi is sokkal többet koncerteztünk régebben és most igyekszünk a fellépéseket racionálisabban belőni. De ennek elsősorban nem anyagi oka van: a koncertezésből nem keresi magát betegre az ember. Szeretnénk, ha a koncerteknek lenne értelme – a közönséggel és körülményekkel együtt.

Stiller Ákos

hvg.hu: Említetted most a siránkozós, kardba dőlős hozzáállást. 2012-ben mondtad a Quartnak, hogy indulásotok óta nem változtak a problémák, azok ugyanazok maradtak. Tehát szerinted nem stimmel a klasszikus „régen minden jobb volt”?

Sz. K.: Van az a része dolognak, hogy tök mindegy, mi van, akkor is ezt akarjuk csinálni. Ha már levegőhöz jutunk, az tök jó. Ez a hozzáállás viszont – mi is öregszünk – gyengül. Most már nem mindig van kedvünk mínusz húsz fokban erősítőket pakolni a Wartburgból a törökszentmiklósi művelődési ház lépcsőjén. Nosztalgia, az van. Sokat változott például az amatőr-profi hozzáállás. A kilencvenes években felment egy zenekar a színpadra, eljátszott valami felismerhetőt és már profinak számított. Mostanra jóval magasabb az elvárás, a minőség. A mai 18-22 éves srácok technikai és promóciós szempontból is sokkal profibbak, mint mi voltunk akkor. De néha úgy érzem, így kiöntik a gyereket is a fürdővízzel. 15-20 éve minden induló hős volt, megvalósította önmagát. Most profik indulnak, de kevés a hős.

hvg.hu: Kevés a rocksztárság, a dögösség?

Sz. K.: Nagyon figyelnek arra, mit érdemes játszani, mi az, amire reagál a közönség. Ez persze fontos, de nem ennek kell lennie az alapvető mozgatórugónak.

hvg.hu: Mikor ti voltatok a kezdeti éveitekben – 1999-ben – játszottatok a R.E.M. előtt is a Kisstadionban. Ők milyenek voltak?

Sz. K.: Akkor amúgy zenélt az Üllői Úti Fuck és a Deus is, akiket szintén nagyon szeretünk. Azon a koncerten voltak vicces dolgok. Peter Buck például négykézláb mászott be Ciba (Balczer Gábor – B. N.) effektpedáljaihoz, hogy megnézze, pontosan hogyan játszik. Szegény Ciba majdnem elájult és elhajította a gitárt. A koncert után Kiss Endre barátunk (alapító, később kivált – B. N.) gitárját szerettük volna aláíratni. Mivel nem volt alkoholos filcünk, véletlenül egy mozdulattal letöröltük az egészet és a gitár Michael Stipe-hoz valahogy nem is jutott el. Ő viszont utánunk futott a backstage-ben, hogy mi van, ő nem írhatja alá? Kértek CD-t is tőlünk, de csak egy volt, amit Mike Millsnek adtunk.

hvg.hu: Morrissey előtt is felléptetek, már 2006-ban.

Sz. K.: Igen, a Pecsában. Na, az a PC-ség magasiskolája volt. Még a saját öltözőnkbe sem mehettünk be. Addig nem volt hajlandó fellépni, amíg a Pecsában található összes büféből ki nem dobták a sonkás szendvicseket. Nem játszott állati eredetű élelmiszer mellett. Ezen egy évig röhögtünk.

hvg.hu: A most kezdőkhöz visszatérve: ők eleve megváltozott zeneipari körülmények között működnek, de úgy tűnik, a lemezforma nem veszik ki náluk sem. Ti körülbelül kétévente jöttök ki új lemezzel, az utolsó (Felkeltem a reggelt) 2012-es. A húszéves fordulóra készül valami új?

Sz. K.: Nem is tudom, melyik bandának volt kétévente best of lemeze. Ez elég gáz. Mi öt éve adtunk ki ilyet (Dunabeat), most nem szeretnénk újra. Egyelőre annyit tudok, hogy lesz új dal, tavasszal jön ki. Most inkább a koncertre készülünk.

hvg.hu: Mennyire nyúltok vissza majd a koncerten az elmúlt húsz évre?

Sz. K.: Eléggé. Próbálunk visszaemlékezni a próbateremben. Ehhez néha vissza kell hallgatni a régi cuccainkat.

hvg.hu: Nincs olyan, amitől már a falnak mész?

Sz. K.: Volt egy-két dal, amit sokáig nem voltam hajlandó eljátszani, annyira megutáltam. Például a Hip-Hop Mjúzik című számunkat. De most tök jó volt. Sok régi számot játszunk majd rég hallott eredetiben. A koncert körülbelül hatvan százaléka újdonság lesz számunkra. Fúvósokkal próbálunk, Ökrös Karcsi harmonikás is beszáll a Budapest Bárból.

hvg.hu: Mi a helyzet az ezerszer játszott slágerekkel? Nyilván például a Krézi srácra gondolok.

Sz. K.: A legjobb teszt: mikor van egy szám, amit tíz éven keresztül minden koncerten el kell játszani, különben kivégeznek – és te sem gyűlölöd még annyira, hogy fizikailag képtelen lennél eljátszani –, akkor az tényleg jó szám. Az ismertek közül általában egy darabig egy-kettőt próbálunk koncerteken jegelni, de a másik ötöt muszáj eljátszani.

hvg.hu: Korábban mondtad, hogy a Krézi srác sikere után a rádióktól azt kaptátok, csak ilyen számokat hozzatok...

Sz. K.: ...és ez persze nem így működik. Nem úgy kezd el írni az ember, hogy akkor ez most sláger lesz. Bár egyszer volt ilyen vicces kísérletem.

Stiller Ákos

hvg.hu: Mikor úgy döntöttél, leülsz és írsz egy slágert?

Sz. K.: Aha. Végül az lett a Mikor utoljára láttalak, nagyon szokták szeretni koncerteken. Mikor leülsz és írsz valamit, a formálódás folyamán derül ki, hogy esetleg slágeres vagy sem. Érdemes-e erre rájátszani, vagy pont nem. Egyébként, aki azt mondja, hogy most írok egy slágert, majd tényleg ír egyet – na az király. Nem olyan egyszerű feladat, mint gondolnánk. Sőt.

hvg.hu: A HS7 mellett vannak még projektjeid. Régebben énekeltél a Neóval, Yonderboi-jal, ott volt a The Twist, most benne vagy a Budapest Bárban és a Rájátszásban. Muszáj több lábon állni?

Sz. K.: Kevés az olyan zenész, aki csak egy dolgot csinál. Mindenki a zene körül sertepertél. Annyira hozzászoktunk ehhez, hogy úgy érzem, nem okoz problémát. Valahol persze szomorú is kicsit. Fontos viszont látni, hogy amikor Amerikához és Angliához viszonyítjuk magunkat, százszoros méretű piacokhoz hasonlítunk.

hvg.hu: A Rájátszásban Szálinger Balázzsal vagytok párban. Önállóan is elkezdtetek mozogni.

Sz. K.: Igen, van extraprojektünk a Rájátszás farvizén, az a neve, hogy Szűcsinger. Balázzsal még rockújságíró időszakából ismertük egymást, amikor a Rájátszáson újra találkoztunk. Voltunk háromnapos miniturnén is Erdélyben, tök jó volt. Mindig kérdés a Rájátszás körül, hogy akkor most mi a különbség a dalszöveg és a vers között. Mi arra jutottunk, hogy mivel a vers a dalszövegből született, ezért „művi” dolog. Egyszerűen más és másként is működik. A Vigasztalósra például Balázs azt mondja, az egyik leglényegtelenebb verse, de szerintem dalszövegként tökéletesen működik.