Bodnár Zsolt
Bodnár Zsolt
Tetszett a cikk?

Nem tanulnak a szuperhősfilmek egymás hibáiból – hiába emelik a világpusztításig a téteket, ha közben elhagyják a humort, lebutítják a történetet és nevetséges szövegeket adnak a hősök szájába. Az X-Men két zseniális film után egy igazi káosszal tért vissza.

Két és félórás szuperhősfilm. Na, ezt kéne nagyon gyorsan elfelejteni a megalomániás stúdióknak. Egyszerűen egyik képregény-történetben sincs annyi, hogy két és fél, ne adj’ isten három órán keresztül kápráztatni tudjon. Ha kevés, de jelentős karaktert vonultatnak fel, akkor a szellős cselekmény miatt szenved a játékidő, ha pedig egy rakás hőst egymásnak eresztenek, akkor az agyzsibbasztó, követhetetlen látványorgia és a fárasztó akciófesztivál miatt sokall be a néző.

Persze van kivétel, de ahhoz minimum egy olyan erős karakter kell, mint Batman, és mondjuk egy olyan rendező sem árt, mint Christopher Nolan. De nem is kell ilyen messzire merészkedni az X-Men univerzumától, ha pozitív példára vadászunk: az új széria második része (és egyben a legjobb X-film), A jövendő múlt napjai szintén két és félórás volt, de volt benne annyi fantázia, ami ezt alátámasztotta.

A nézők kedvéért azért nem ártana megfontolni, hogy olyanokról vegyenek példát, mint az első, 2000-es X-Men (104 perc), vagy a legutóbbi sikersztori, a Deadpool (108 perc).

Intercom

A legújabb X-Men trilógia friss darabja, az X-Men: Apokalipszis viszont kiharcolta magának, hogy most mindenhol a Batman Superman ellen című káoszhoz hasonlítsák – az össze-vissza csapongó, a karakterek motivációit hol teljes homályban hagyó, hol szemérmetlenül szájbarágó, a grandiózus monológoknak szánt béna szövegeket használó elemek tényleg megvannak mindkét filmben. És ahogy az Amerika kapitány 3-nak csúfolt új Bosszúállók-film, az Apokalipszis sem tud igazán újat mutatni az előző epizódokhoz képest.

Pedig Bryan Singer filmje legalább indult valahonnan. A Közönséges bűnözőkkel feltűnt rendező neve szinte egybeforrt az X-Men-szériával: a 2000-es első, majd a 2003-as második mozit is ő rendezte, a két, kiváló fogadtatásban részesült film után aztán ráhagyta a franchise-t Brett Ratnerre, aki 2006-ban az X-Men: Az ellenállás vége című filmmel úgy tűnt, sikeresen eltemette a szépen felépített univerzumot. Igaz, közben Singer sem volt rest, és meggyalázott egy másik hőst – ugyancsak 2006-ban jött ki a Superman visszatérrel.

Aztán szintén Singer volt az, aki felvetette, hogy a nagy előzményfilm-lázba jó lenne bevonni az X-Ment is, bár a 2011-es X-Men: Az elsők esetében még csak producerként és társíróként volt jelen: a rendezést a Kick-Ass-szel nagyot gurító Matthew Vaughn-ra bízták. Volt minden: koncentrációs táborban nevelkedő Magneto, James Bondot idéző hatvanas évekbeli kémsztori, harmadik világháborút fantáziáló főgonosz, Kevin Bacon.

Intercom

A siker egyértelmű volt, olyannyira, hogy Bryan Singer újra rákapott a franchise ízére, és a 2014-es folytatást (Az eljövendő múlt napjai) már újra ő rendezte. A hollywoodi trendeknek persze meg kellett felelni: még nagyobb nevek, még csavarosabb sztori, még több akció. Ám míg az ilyen erőltetett tétfokozásokból általában nem sok jó sül ki, az új X-Men-széria második része lett a szabályt erősítő kivétel. És ehhez nagyjából csak le kellett másolnia a J.J. Abrams-féle Star Trek receptjét: visszahozott egy csomó ismerős arcot, és oda-vissza ugrált az idősíkok közt.

Összességében egyvalami elmondható az összes X-Men moziról: minden egyes rész be mert vállalni olyat, amivel megugorhatja az előző részt. Na, ez nem sikerült az Apokalipszisnek.

Ha valaki, akkor Singer igazán tudhatná, mi az X-Men nagy titka: a szokásos szuperhősös menőségek mellett a karakterek egymáshoz való viszonya – főleg a barát-ellenség viszonyból kikecmeregni képtelen Magneto-Xavier páros, és a mindkettővel szélsőséges kapcsolatot ápoló Raven/Mystique esetében –, illetve az egész univerzum társadalmi környezete, az általunk is ismert történelembe való beágyazottsága legalább akkora fegyverténye a sorozatnak.

A probléma az, hogy ezt az Apokalipszisben először próbálja nem kihasználni, hanem konkrétan kiaknázni a készítőgárda: az ókori Egyiptomban kezdünk, aztán ugrunk egyet Berlinbe, vissza a New York-i mutánsiskolába, hopp egyet Lengyelországba, és igen, még Auschwitz sem maradhatott ki a merítésből.

Intercom

Tehát Egyiptom. Az előző rész utolsó utáni jelentében láthattuk, ahogy a fiatal En Sabah Nur, a mutánsok alfája nevét harsogják a tömegek, miközben az úgy pattint össze egy piramist, mintha egy kis jedit látnánk legózni. Valahol itt vesszük fel a vonalat, azzal a különbséggel, hogy a vékony kis kék fiú helyett már Oscar Isaac kék betonba öntött arckifejezését bámulhatjuk, ahogy csodálói elárulják, élve eltemetik, miközben négy lovasa odavész. Aztán már 1983-ban járunk, amikor kisüt a nap, és újra magához tér.

Kicsit persze leegyszerűsítettem a sztorit, de higgyék el, a negyedórás jelenetsorban sincs ennek több értelme. A film legrosszabb része tehát maga a totálisan céltalan főgonosz (bocsánat, egy célja van, el is mondja tizennyolcszor: elpusztítani a világot, és felépíteni egy jobbat, akármit is jelentsen ez), ami csak azért aggasztó egy kicsit, mert konkrétan rá építették az egészet, meg hát ugye a címet is róla kapta. Ja igen, Apokalipszis a karakter neve. Súlyos.

Szóval most a nyolcvanas években járunk. A mutáns-oktatóközpontban X Professzor vígan éli a rektorok jó sorát, tanítgatja Jean Greyt, pártfogolgatja Küklopszot és barátkozgat Bestiával, amíg Mystique jó játékosfigyelő módjára kipécézi magának a berlini alvilágban ketrecharcoló Árnyékot, a Magneto-létet temetni próbáló, családapává cseperedett Erik pedig egy vidéki lengyel gyárban tengeti mindennapjait.

Intercom

Idilli tehát a helyzet, csak az a hülye Apokalipszis, ugye. Még jó, hogy a CIA már megint résen van, és ki más állna rá a sokezer-éves gigamutánsra, mint a törékeny Moira MacTaggert, Prof. X exkedvese. Szerelmi szál pipa. És akkor még nem beszéltünk a megint csak pillanatokra feltűnő Rozsomákról (Farkasról, ha valaki csak így ismerné), a pofátlanul ismerős, de így is legjobb jeleneteket szállító Higanyról, a teljesen súlytalanul eltűnő Plazmáról, vagy a totálisan érdektelen lovasokról, Angyalról, Viharról, Pszichéről.

Hiába a két és fél óra, az abba belesűrített, egy egész franchise-nyira elegendő karaktergárda egyszerűen olyan túltelített, hogy egy értelmes történetszál nem tud kibontakozni rendesen, így nem alakul ki nagyobb dráma, mint amit egy szintén ikonikus karaktereket – legalábbis azok óriáslufi-változatait – felvonultató utcai parádé tud tartogatni.

Pedig a színészeken nem múlt semmi. James McAvoy még mindig az egyik legjobb drámai színész a harmincasok közt, és vele ellentétben Michael Fassbender képességeit már az Akadémia is kezdi felfedezni. Jennifer Lawrence továbbra is a nagybetűs Jelenlét, egykori párja, Nicholas Hoult szintén szép jövő elé néz (tavaly a Mad Maxben bizonyított, jövőre J.D. Salingert játszhatja el), a többiek pedig vagy nem kaptak elég lehetőséget a csillogásra, vagy konkrétan szabotálták az alakításukat – az egyik legkifejezőbb tekintetű színészt, Oscar Isaacot betenni egy faarcú CGI-karakter mögé? Komolyan?

Mindent összevetve, a legnagyobb tragédiája az X-Men: Apokalipszisnek, hogy szinte kizárólag a tragédiára koncentráltak. Ennyi – főleg ilyen erőltetetten koholt – drámát nem bír el az X-széria, nem véletlenül vették lazábbra, popkultabbra az előző részeket. Papíron még elférnek a világpusztító nagymonológok két POW! és BAM! közé, de – és megint csak ezzel tudok jönni – két és fél órára szétosztva teljesen gagyi ez az egész komolykodás.

Rövidebben és lazábban, szuperfiúk-lányok!

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!