hvg.hu: Évek óta vezető színész Pintér Béla Társulatában. Most új területen próbálja ki magát az Egy fenékkel két lovat című zenés komédiában. A nehéz darabok közt szüksége van a nevetésre?

Friedenthal Zoltán: Nevetni kell. Arra mindenkinek szüksége van, a nehezebb lélegzetvételű előadásokban éppúgy, mint egy komédiában. Az igaz, hogy ehhez hasonló munkákkal – ahol elsősorban a humor működteti az előadást – ritkábban találkozom. Jelen esetben nem feltétlenül beszélhetünk pszichológiai mélységekről és fontos, húsbavágó társadalmi kérdések elemző feltárásáról, annál inkább egy „akrobatikusan” felépített vígjátékról, ahol a közlés konkrétsága, a komikus elemek pontos végrehajtása az elsődleges cél. Kihívásnak éreztem, hogy ezt a típusú színházi nyelvet is megtanuljam beszélni valamilyen szinten.

Friedenthal Zoltán

Takács Attila

hvg.hu: Mi segített az új nyelv elsajátításában?

F. Z.: Sokáig tanultam zongorázni, igyekszem állandó kapcsolatot ápolni a zenével, ez talán segít abban, hogy a műfaj által megkövetelt szüneteket, belső ritmusváltásokat könnyebben kezeljem. Általában a szerepeket a próbafolyamatok során szabni, varrni, ölteni, foltozni kell, hogy jól mutasson rajtam, ebben az esetben már az olvasópróbán is kényelmesnek tűnt. Közel áll hozzám.

hvg.hu: Kinek köszönheti a magára szabott szerepet?

F. Z.: A felkérés Pelsőczy Réka rendezőtől érkezett, akit már régebbről ismertem. Talán mindketten éreztük, hogy jó móka sülhet ki a dologból. Szeretem, ahogy Réka próbál: odaadó infantilizmus jellemzi, emellett pedig teljes nyitottság a kollégák véleményére, ami mindannyiunk számára inspiráló. Olyan emberekkel dolgozom együtt, akikkel korábban még nem sikerült. Ezek a találkozások is fontosak. 

hvg.hu: Vagyis egy fenékkel ül meg két lovat. Mi lehet ennek a veszélye?

F. Z.: Ha az ember túl sokat vállal (és ezt nem csak a mi szakmánkra értem), előbb-utóbb szétforgácsolja az energiáit, hajlamos rossz és elhamarkodott döntéseket hozni, ebből pedig egyenesen következik, hogy nem tudunk mindent olyan igényességgel elvégezni, ahogy azt mások és mi magunk is elvárnánk magunktól. Ez veszélyes és káros. Vannak persze kivételes sztahanovisták, akiket az tart életben, ha egy perc pihenőt sem hagynak maguknak, és ugyanolyan perfekcionizmussal tudnak teljesíteni mindegyik „nyeregben”, de ez azért ritka.

hvg.hu: A változatossággal szemben a társulathoz tartozásnak milyen előnyei vannak?

F. Z.: Béláékkal (Pintér Béla és Társulata – a szerk.) az eltöltött kilenc év után már fél szavakból is értjük egymást. A társulati létnek megvan az az előnye, hogy nem kell külön energiákat fordítani arra, hogy az ember minél előbb a feladatra koncentráljon, és ne arra, hogy a helyét keresgélje az adott közegben. Ennek persze megvan a hátránya is, hiszen ha sok időt tölt egy helyen az ember, hajlamos elkényelmesedni.

Takács Attila

hvg.hu: Hogy jellemezné Pintér Béla színházát? Mi köti össze a darabokat?

F. Z.: Pontos, érzelmes, szenvedélyes, vicces és elkeserítő ugyanabban a pillanatban. Olyan előadások, amiket nézőként nem felejtek el huszonnégy órán belül. Mivel Béla ír, rendez és viszonylag konkrét elképzelésekkel kezd el egy produkciót, ráadásul játszik is a darabokban, ezért mondhatjuk, hogy az ő személye határozza meg az elkészült művet, de ha esetleg elakad az írásban, vagy úgy érezzük, hogy változtatni kéne, akkor nyitott és kíváncsi a kollégák véleményére, és ezeket meg is fogadja.

hvg.hu: Miért kezdett egyetem után Pintér Bélával dolgozni, és mi az, ami miatt még közel egy évtized után is izgalmas a közös munka?

F. Z.: A döntés pillanata az első előadáshoz köthető, amit láttam tőlük. Az Anyám orra című darabbal estem át a „tűzkeresztségen”. Azonnal éreztem, hogy ilyenfajta színházat bármikor szívesen néznék, és még szívesebben csinálnék. Az első perctől kezdve székbe szögezett, egy pillanatig sem gondoltam azon, hogy például másnap mit fogok próbálni, vagy hogy befizettem-e a parkolási bírságot. Csak arra koncentráltam, ami abban a pillanatban történt. Azóta is ritkaságszámba mennek az ilyen pillanatok. Később Béla eljött hozzánk az egyetemre, a Korcsula c. előadást próbáltuk, ezután pedig meghívott a következő, immár a társulatával készülő előadásba. Azóta szinte töretlenül ott vagyok.

hvg.hu: Miben változtak az előadások az elmúlt kilenc év alatt?

F. Z.: Béla írói fejlődésének köszönhetően talán szövegközpontúbbak lettek az előadások. Lineárisabb a történet, kevésbé csapong térben és időben. A közélet történéseit is gyakrabban érintjük, figyelembe véve persze azt, hogy ne váljon öncélú és fölösleges aktualizálássá. A társadalmi és politikai kérdéseket hétköznapi emberek életén át mutatja be. Én a korábbi munkákat is nagyon szerettem, most máson van a hangsúly.

hvg.hu: Pintér Béla színházi életben elfoglalt szerepéről már beszéltünk. Orlai Tibor darabjait hova sorolná? Miért döntött úgy, hogy részt vesz a legújabb produkciójában?

F. Z.: A könnyed, jó értelemben vett szórakoztató darabokat színészként ugyanolyan alázattal, hittel és szorgalommal kell játszani. Ami a Belvárosi Színházat illeti, bevallom, szabad estéimet nem ott töltöm, és tudom, hogy az úgynevezett „szakmán” belül hajlamosak vagyunk lenézni a bulvárt, de úgy gondolom, hogy ha naponta sikerül 500 embert rávenni arra, hogy az estéjét ne a tévé vagy a számítógép előtt töltse, hanem színházba menjen helyette, ahol felszabadultan nevethet, az már önmagában jó dolog. Tibor egyébként hihetetlen energiákat fektetett és fektet abba, hogy ez létrejöhessen, és magas színvonalon működjön. Különösen ügyel arra, hogy az ember otthonosan és biztonságban érezze magát, ha vele dolgozik. Ez nagyon fontos.

Takács Attila

hvg.hu: Ha eltávolodunk időben a magyar színházi élet jelenlegi történéseitől, pár év múlva hogy szeretne visszanézni erre az időszakra?

F. Z.: Szeretném azt hinni, hogy évek múlva már nem jelent politikai hovatartozást, hogy melyik színházban és kikkel dolgozik az ember. Hogy a szakmaiság felülírja ezt, és hidat képez a jelenlegi szakadék felett. Hiszem, hogy a színháznak kötelessége reagálni az aktuális eseményekre, de ha azt látom, hogy silány és érvénytelen minőségeket „bezzegekkel” és buta lózungokkal próbálunk elfogadhatóvá tenni, az semelyik oldalon sem elfogadható.

hvg.hu: A független társulatok helyzete mennyiben változott az elmúlt években?

F. Z.: Anyagi szempontból mindenképpen romlott. Akármennyire is adná magát, hogy ez a végeredményeken is meglátszódjon, a nehezebb körülmények ellenére is érvényes és erős előadások születnek, és egyre-másra jelennek meg újabb és újabb társulások. Ha javulna a támogatások mértéke, az mindannyiunk életét megkönnyítené. A „csak azért is”-mentalitás inspirációt adhat, de megélhetést semmiképpen.

hvg.hu: Az országhatárokon túl is érvényesek a Pintér Béla Társulat darabjai?

F. Z.: Több olyan előadás van, ami a közegén kívül nehezebben vagy máshogy értelmezhető, de a Szutyokkal vagy a Titkainkkal már elég sok helyen megfordultunk, és az esetek többségében nem okozott problémát a megértés. A témák, amiket az előadások felvetnek, általános érvényűek.

hvg.hu: Gondolkozik esetleg azon, hogy külföldre költözzön?

F. Z.: Nagyon izgalmas külföldi műhelyek léteznek. A német „nagyágyúk” Thalheimer, Ostermeier, Perceval színházi formái például különösen közel állnak hozzám. Ugyanakkor nehezen tudom elképzelni, hogy ne az anyanyelvemen játsszak. Sajnos lehetetlennek tartom, hogy olyan szinten sajátítsak el egy idegen nyelvet, hogy az hitelesen szólaljon meg a színpadon. Éppen ezért nem is gondolkozom azon, hogy külföldre költözzek, hiszen meg van kötve a nyelvem.