Mátrix

AFP / Kobal

A Watchowski-testvérek (ma már nővérek) voltak az ezredforduló hollywoodi filmgyártásának legenigmatikusabb sztárjai. A később trilógiává bővített Mátrix volt a második filmjük, korábban egy nem túl sikeres, de amúgy izgalmas thrillerrel és néhány forgatókönyvvel jelentkeztek – vagyis lényegében a semmiből robbantak be a filmiparba.

A Mátrix a Lucas-féle világépítés bravúros koktélművészetét követte: a különböző műfajokból, illetve irodalmi és filozófiai művek szilánkjaiból épített film nagyon ráérzett az internet alternatív valóságát még csak ízlelgető korszellemre.

A film középpontjában a világ virtualitására ráébredő Neo áll, aki egy átlagos nyakkendős rabszolgából a gépek elleni forradalom vezetője lesz. Watchowskiék amúgy az eléggé sötétre árnyalt technofób sztorijukat jó érzékkel a legkurrensebb CGI-újításokkal turbózták fel – a Mátrix bájának egyik kulcsa talán az, hogy a virtualitás ellen harcolók történetét a legmenőbb virtuális kamerák bevetésével mesélték el.

Totall Recall – Az emlékmás

Columbia Pictures - Sony / Michael Gibson

Philip K. Dick a sci-fi irodalom legszürreálisabb és egyben legköltőibb életművét hagyta az utókorra: szinte mániákusan ismételt motívumai közé tartozott az alternatív valóságok és virtuális világok keverése. Az Arnold Schwarzenegger főszereplésével forgatott Az emlékmás Dick egyik rövidebb írásából született – Paul Verhoeven rendezése és a nyolcvanas évek meghatározó sztárja révén az adaptáció inkább az akciózsáner felé billen, ám Az emlékmás utolsó harmada, illetve a befejezés nyitottsága még mindig meg tudja borzongatni a nézőt.

A film sztorija egy átlagos munkás körül bonyolódik, aki egy hétköznapi élményszimulációra befizetve egy valódi (vagy csak annak tűnő) bolygóközi kémügyletbe keveredik. A film legnagyobb erénye, hogy ügyesen tudja adagolni  a szimuláció és a valóság összekeveredéséből adódó fordulatokat ls bizonytalanságokat, persze Dick prózájának szürreális íze kevésbé kitapintható a végeredményben, de ez egy cseppet sem zavaró, hiszen az osztrák izomkolosszus és a bizsergetően bizarr díszletek kárpótolni tudnak: a Mars talán még soha nem volt filmen ennyire zsúfolt és tapinthatóan sűrű atmoszférájú, a film egyes jelenetei olyanok, mintha nem is a Vörös bolygón, hanem egy szürreális kínai piacon játszódnának.

Strange Days – A halál napja

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

Kathryn Bigelow istenigazán csak a Bombák földjén sikere után vált ismertté, de már a kilencvenes években keresett zsánerfilm-rendező volt: nőként tudott maradandó akció filmeket alkotni egy köztudottan maszkulin iparágban (és műfajban). Pályáját képzőművészként kezdte, majd a nyolcvanas évek végén a Near Dark című horrorfilmmel keltett feltűnést, illetve a Point Break-kel biztosította be magát Hollywoodban izgalmas látványvilágokat megálmodó akciórendezőként.

A Strange Days annak idején nem váltotta be a stúdiók reményeit, a kasszáknál keményen megbukott – viszont a film cselekménye és világa ma már szinte profetikusnak hat.

A forgatókönyvet Bigelow akkori férje, szintén az akció filmek és sci-fik mestereként számon tartott James Cameron írta: a film konfliktusának középpontjában egy fejre szerelhető szerkezet áll, ami képes az ember agyára csatlakozva felvételt készíteni a látottakról. Az FBI által létrehozott eszközt persze a fekete piac kezdi el igazán hasznosítani, amikor bankrablók és prostituáltak készítenek minden mozgóképnél realisztikusabb felvételeket. A Strange Days remekül vetítette előre a jelenkor képrögzítési fixációját.

Existenz – Az élet játék

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

David Cronenberg a biohorror atyjaként vált a filmtörténet megkerülhetetlen figurája, gyakran a szerzői filmekre emlékeztető, lassan és szorongatóan hömpölygő rémlátomásai a horror műfaj legkülönösebb kincsei közé tartoznak. Az utóbbi időben inkább a bűnügyi filmek és a társadalmi szatírák felé kacsingat a kanadai vérbáró, de ezeken a filmeken (Eastern Promises, Erőszakos múlt) is felsejlik a kézjegye.

Az egyik legizgalmasabb filmje, az ExistenZ egy virtuális valóságként működő számítógépes játék tesztüzemét mutatja be, amiben a játékosok egy idő után összekeverik a szimulációt a valósággal. A film legnagyobb érdeme, hogy a high-tech kütyüket a rendező-író nem a szokásos látványos interfészekkel és fém ízékkel mutatta be, hanem bioorganikus mutánsok meghosszabbításaiként: maga a főszereplő játékkonzol is inkább egy masszaszerű, belső szervre hasonlít, amelyre rácsatlakozva tudnak belépni a szimulált valóságba a játékosok. Cronenberg hátborzongató víziója az organikus számítástechnikáról szerencsére még nem valósult meg, de talán már nem állunk attól messze, hogy húsos klaviatúrák gerinchúrjain gépeljünk.

Johnny Mnemonic

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

Robert Longo, a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb cyberpunkjának a rendezője inkább festőművészként és szobrászként vált ismertté, a Johnny Mnemonic az első és utolsó rendezése volt, pedig a Keanu Reeves főszereplésével forgatott film nem volt anyagi fiaskó.

Longo a cyberpunk alműfaját megteremtő író, William Gibson egyik írását adaptálta a gyöngyvászonra: a nagyvárosi noirt és a virtuális valóságokat technológiai szorongással ötvöző novella a műfaj egyik jellegzetes darabjának tekinthető.

A film főszereplője Johnny Mnemonic, akinek a számítógépként feltúrbozott, lényegében biokomputerként funkcionáló agyát adathordozásra használják az alvilág különböző nem túl bizalomgerjesztő figurái. (Johnny agyának kapacitása a film szerint 80 gigabyte, ami ma már egy átlagos merevlemeznek is csak a töredéke.) A filmben feltűnik a kilencvenes évek összes feledhetetlen arca, Dolph Lundgrentől Ice-T-ig, sőt, az egyik negatív karaktert a japán film faarcú mestere, Takeshi Kitano alakítja. A Johnny Mnemonicban feltűnik még egy hiperintelligens delfin és egy lézerkorbács is, ami úgy vágja ketté az elé tévedő gyanútlanokat, mint a forró kés a konyhaasztalon felejtett vajat.

Tetsuo – A vasember

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

A távol-keleti filmművészet radikálisabb darabjai általában ott kezdődnek el durvulni, ahol a nyugati néző fantáziája véget ér: ezekben az igazán elborult filmekben olyan víziókat zúdítanak ránk, amelyek hosszú évekig kísérteni tudnak.

Shinya Tsukamoto minimál költségvetésű avantgárd horrorja akár ennek az állításnak a legjobb példája lehetne: olyan, mintha ötvöznénk egy Cronenberg-filmet egy kafkai ihletésű szürreális festménnyel, és mondjuk a döbbenetes hatást négyzetre emelnénk néhányszor. A néha nehezen dekódolható film egy fémmé (géppé) alakuló férfi kálváriáját meséli el expresszív, fekete-fehér képekben: a szegényes gyártási körülmények kifejezetten még nyersebbé, plasztikusabbá tették a végeredményt, amitől néha az embernek az érzése, hogy nem is filmet, hanem valami bizarrul jelenlévő performanszt néz.

Tsukamoto filmje olyan magasságokba emeli a bizarr fantáziákra nyitott nézőt, ami kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékezetében.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!