Már a Marvel-mozik nagy ellenpólusát jelentő DC–Warner-házasságot felvezető Batman v Supermanben is a néhány jelenetre feltűnő Wonder Woman volt a legjobb dolog, így az sem csoda, hogy az ő különálló filmje mentheti meg a franchise-t – mármint minőségben, a pénz eddig is dőlt a stúdiónak. Persze könnyű dolga van annak a szuperhősnek, akinek Hans Zimmer és Junkie XL ilyen zseniális témát írt:

A filmet övező felhajtásnak természetesen központi eleme volt a feminista és az antifeminista vonulat, végre nő rendez női hőstörténetet, de persze ez csak a feminácik propagandája, de mennyire nagy lépés ez a nem létező hollywoodi egyenjogúság felé, de közben ez a férfiak elleni diszkrimináció. Szóval az internet párhuzamos univerzumaiban ment az ünneplés és a sárdobálás is, a lényeg viszont a következő:

Mindez rohadtul nem számít, ha ilyen jó a végeredmény.

Így pedig csak a tények maradnak: A rém című 2003-as Oscar-szenzáció után 14 évvel újra mozifilmet rendezhetett a nagyszerű Patty Jenkins, a közkedvelt pókos, denevéres, vasas szuperurak tucatja után elsőként szuperhősnő a főszereplő, és egyébként meg egy Zack és egy Jason ötletéből egy Allan írta a forgatókönyvet. És talán az sem a tradicionális nemi szerepek elleni hadüzenet, hogy nem ragaszkodtak a karakter megalkotója, az egyszerre két nővel (a feleségével és a csajával) együtt élő és a nők alsóbbrendűségét tudományosan bizonygató, BDSM-fetisiszta William Moulton Marston eredeti koncepciójához, vagy épp a dekoltázsközpontú imázshoz.

Intercom

Még mielőtt valaki arra gondolna, hogy direkt gerjesztett álproblémáról lenne szó, amit a stúdió/a készítők/a gender-háttérhatalom azért ültetett el a közbeszédben, hogy téma legyen a film, emlékeztetőül ajánlanám a tavalyi Szellemirtókat – ugye volt egy női változat, nem baj, mi sem emlékszünk már –, amiről mindenkinek megvolt előre a maga véleménye, címlapsztorik satöbbi, csak épp a nézők maradtak otthon. Jó, nem mindenki, de a várt 500 millió dolláros bevételhez, na meg a nullszaldót jelentő 300-hoz képest csak 229-et szedett össze. Szóval a buzz önmagában nem elég, ez a lényeg.

Na de most jön a sarokba állítás: ikszmenkedhet bekékülve Jennifer Lawrence, zúzhat egyet a srácok közt fekete özvegyként Scarlett Johansson, de egyikük sem kapott külön filmet, mint mondjuk a háromszor is szólózó Farkas/Rozsomák/Logan vagy a Bosszúállók szinte összes férfi tagja (még szerencsétlen Hulk is kétszer dühöngött egymagában). Erre jön a fenti nevek szupersztárságához képest azért fasorban sem lévő, az izraeli hadsereget is megjárt és eddig leginkább modellként ismert Gal Gadot, aki – bár nem akarom előre leírni a várhatóan szép karrierjét – soha nem túl komoly színésznő, de Wonder Woman báját, erejét és istennői mivoltát úgy hozza, hogy simán hátára vehetne egy monodrámát is ebben a szerepben.

És nem volt könnyű dolga, mert ebben az új DC-univerzumban nem láttunk még ennyire háromdimenziós karaktert. A Diana néven egy Zeusz által a világ elől elrejtett szigeten felnevelkedett nő már kiskorában az őt körülvevő amazonok életére vágyott, kiképzését Antiopé nagynénje (Robin Wright) segítségével már egész korán megkezdhette, még ha édesanyja, az amazonkirálynő (Connie Nielsen) ezt ellenzi is. Hogy mire a nagy harcoskodás? A helyi mitológia szerint az istengyilkos Árész, a háború istene bármikor visszatérhet, hogy bosszút álljon Zeuszon és a népén – vagyis az emberiségen.

Chris Pine és Gal Gadot a Wonder Woman c. filmben

Intercom

Amikor a dimenziókapu-szerű izén az amazonok tengerébe zuhan egy harci repülőgép, fedélzetén Steve Trevorral, az amerikai kémmel (Chris Pine). Aztán persze befutnak az őt üldöző németek is, akiknek nem is Steve kell elsősorban, hanem az általa ellopott gigafontos, az emberiség jövőjét veszélyeztető Tárgy. Már az első félórában őrült szórakoztató a felállás: Diana még férfit sem látott életében, Steve pedig próbálja elmagyarázni, hogy világháború zajlik, meg vannak ilyen országok meg sok különböző ember, a németek közben lőnek, az amazonok nyilaznak, nagyon látványos az egész.

Ebből nem volt egyértelmű, de a Wonder Woman egyik legnagyobb erénye már itt megmutatkozik: bár a képregények a második világháború idejére helyezték Diana történetét, a filmben az első világháborúban járunk, szóval végre nem kerül elő a számos szuperhősfilm által kijátszott náci kártya.

A lenyűgöző kezdetnél már csak a második felvonás izgalmasabb. Steve a kiutat keresi a szigetről, Diana pedig meggyőződésből tart vele: ha odakint háború van, akkor arról csak Árész tehet, szóval ideje megkeresni és szétrúgni a seggét. Kettejük összecsiszolódása hozza az egyébként olyan DC-sen komoly film legviccesebb pillanatait: a modern és a klasszikus világ találkozása, a női és férfi szerepeken való merengés kiapadhatatlan humorforrás, és esküszöm, hogy még egy valóban vicces péniszpoén is belefért az alkotóknak.

Mire a füstös Londonba érnek, már teljesen beleszerettünk a sztoriba, és itt már az üzenet is kezd világossá válni: a peckes tisztek, politikusok látszólag nagyban ügyködnek a béketárgyalásokon díszes irodáikban, míg az istenadta nép egymást nyírja – ez így nem oké. Egy iszákos skót (a Trainspottingból ismert Ewen Bremner) és egy indiai kém (Saïd Taghmaoui) segítségével aztán már tényleg a front felé veszik az irányt, ahol kiteljesedik a hardcore háborús struktúra – és ahogy egy jó háborús filmben, itt is mesterien váltják egymást az akciójelenetek és az egész helyzet szellemi alapját adó belső vívódások.

És akkor még egy rakás szereplőt (Danny Huston és David Thewlis ellensúlyozzák az időnként felbukkanó humort) nem említettem, több történetszálra nem tértem ki, tényleg a műfajban szokatlanul gazdag alkotásról beszélünk. Kár, hogy az utolsó harmadot sikerült a Batman v Superman és a Suicide Squad szintjére visszabutítani, mind a szereplők szájából elhangzó felesleges/idióta mondatok, mind az egyébként nem is túl vonzó látványra való koncentrálás szempontjából. (Ide tartozik, hogy 3D-ben szinte élvezhetetlenné válik egy jó háromnegyed óra, ugyanis az este/éjjel játszódó jeleneteket még két árnyalattal elsötétíti a szemüveg).

Az is kiderült, hogy a sztárok már semmit sem érnek – Ben Affleck vagy Will Smith kaliberű világmárkák helyett itt most talán Chris Pine a legnagyobb név, aki hiába bizonyított már Kirk kapitányként is, azért még az utca embere nem biztos, hogy összekapcsolná a nevét az arcával. Ha kasszasiker lesz a Wonder Woman – erre az előrejelzések szerint minden esély megvan –, az akár azt is jelenthetné, hogy a jövőben nem ragaszkodnának a stúdiók a tutira vett húzónevekhez, és nagyobb hangsúlyt fektethetnének a valódi színészi teljesítményekre.

Könnyű lett volna tehát pofátlan píszíbe hajszolni ezt a sztorit, ehelyett úgy sikerült egy igazi, a női nemet ünneplő, igen, feminista (a definíciónak érdemes utánanézni, mielőtt bekapcsolódna a trollmód) blockbustert készíteni, hogy útközben sem az üzenet, sem a szórakoztatás nem veszett el, így apa, anya, fiú, lány egyszerre élvezheti a naptári nyár első igazi moziélményét – korhatár-besorolást azért csekkolni!

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!