1. Nirvana: Nevermind
(DGC, 1991)

DGC

Talán egyetlen évtized listájának élére nem kerül ilyen egyértelmű és egyöntetű egyetértéssel lemez, mint a ’90-es évek tabellájának tetejére a Nirvana második nagylemeze. A Nevermind című lemez sok tekintetben korszakhatár: a kilencvenes évek kezdete, az éles alternatív-mainstream különállás vége, az a pont, amikor az underground betör a mainstreambe, ráadásul Kurt Cobain az internet előtti korszak, az analóg rock and roll (vagy analóg popkultúra) utolsó teljes generáción átívelő hőse, ha dramatizálni akarjuk: az utolsó klasszikus rocksztár. A Nirvana zenéje több forrásból és attitűdből táplálkozott a metáltól a punkig, a poptól a beatig, a zajtól a dallamig, a slágerességtől az öntörvényűségig. A végeredmény egy generációs fétislemez, amelynek sikere még magukat az alkotókat is meglepte.

2. Radiohead: OK Computer
(EMI/Parlophone, 1997)

Capitol

Generációs félelmeket, az egyre jobban technicizálódó társadalom makro-, és mikroszíntereit, átalakuló kommunikációját, dilemmáit, a közelgő ezredfordulótól való szolid, de gyomorba markoló félelmét énekli meg az OK Computer, amiről a világnak nem csak az szokott eszébe jutni, hogy a ’90-es évek egyik legfontosabb albuma, hanem az is, hogy minden idők egyik legjobb lemeze. A lemez másképp gitárzenés, mint a Radiohead eggyel korábbi lemeze, az ugyancsak fenomenális The Bends, jóval árnyaltabb, rétegzettebb, epikusabb, biccent egyet a korszak burjánzó elektronikus tánczenéje felé is, de persze amitől igazán nagyot üt, azok a dalok, meg a mindent átható elégikus hangulat. Jön a karmarendőrség, mi pedig fittebbek, boldogabban, még produktívabbak vagyunk – a Radiohead a már akkor is a majdnem jelen időnek számító jövőt jósolta meg 1997-ben.

3. Beck: Odelay
(DGC, 1996)

DGC

Az arthopper Beck, a könnyűzene patchwork nagymestere, a popkultúra barkácszsenije Mellow Gold című nagylemezével 1994-ben köszönt be a színtérre, mely ámult egy nagyot, hogyan lehet széttekert gitárzenét, elektronikát, folkot, hiphopot, miegymást ilyen élvezetesen, izgalmasan és meggyőzően-kompetensen összeragasztani. Ennek a minden-mehet-esztétikának a még jobban sikerült munkadarabja a művész 1996-ban megjelent Odelay című lemeze, ami aztán tényleg tobzódik a stílusokban – és az emlékezetes dalokban. A Devil’s Haircut akkorát üt, mint az ipari áram, a Where It’s At és a New Pollution táncba hív, míg mondjuk a (klasszikus It’s All Over Now Baby Blue motívumát beidéző) Jack-Ass tántorgó folk. Beck későbbi pályafutása sem lett ennél kevésbé kanyargós.

4. My Bloody Valentine: Loveless
(Creation, 1991)

Creation

Hogy a Tankcsapda lemezcímét idézzük: ha zajt akartok. Vagy, hogy Gombóc Artúrt parafrazeáljuk: édeskés, viharként tomboló, örvényként tekergőző, fülsüketítő, vagy éppen varázslatos zajból, művészi zajból, zsigeri zajból, egymásra pakolt zajrétegből, zajfalból rengeteg van a noisy-pop briliáns alapművén, a Kevin Shields gitáros-énekes vezette My Bloody Valentine Loveless című nagylemezén. Ahogy a Recorder írja: olyan album ez, ami „új sztenderdet állított fel a gitározós zene történetében”. Onnantól, hogy ez a lemez megjelent, nem lehetett ugyanúgy rátaposni egy effektpedálra, mint annak előtte. Nem is véletlen, hogy a zenekarvezető e nagyon hosszú ideig, nagyok sok stúdiómunkával, nagyon sok pénzből elkészített lemez után 22 évig nem is volt képes új MBV-albumot készíteni.

5. Green Day: Dookie
(Reprise, 1994)

Reprise

Minden gördeszka, minden bézbólsapka, minden tornacipő, minden zöldre festett haj, minden másolt kazetta tanúsítja, hogy a ’90-es évek egyik legfontosabb zenei megnyilvánulása a kaliforniai punk hódítása volt. És, ha a kaliforniai punk, akkor nyilván a színtér legnagyobb sztárja, a Billie Joe Armstrong gitáros-énekes vezette Green Day, mely 1986-ban alakult, 1990-ben jelentette meg első nagylemezét, ezzel az áttörést jelentő lemezzel pedig 1994-ben állt elő. Az egyszerre slágeres és harapós lemez kitermelt három elég nagy sikerdalt, Basket Case, Longview, When I Come Around, elkelt belőle 10 millió példány, és kapott egy Grammyt a legjobb alternatív lemez kategóriájában. A Green Day innentől folyamatosan lépkedett még előbbre, hogy aztán a 2004-es American Idiottal átigazoljon a stadionzenekarok ligájába.

6. Guns N’ Roses: Use Your Illusion I-II
(Geffen, 1991)

Geffen

A Guns N’ Roses azért király, mert két évtizedben is produkált egy-egy emblematikus nagylemezt. Az 1987-es Appetite For Destruction rohammal elsöpörte a csilivili hajmetált, és visszavitte a rock and rollt az utcára, oda, ahova való. A három évvel később készült Use Your Illusion-albumpár már egy valódi rockmonszter, nem csak a dalok mennyiségével, hanem a dalpark sokszínűségével, és némely dal grandiozitásával is. Az ugyanazon a napon megjelent két lemezen összesen 30 dal szerepel – emlékezetes mindkettőre jut, az I-en ott a Wings-feldolgozás Live and Let Die, a Don’t Cry, a November Rain, a másikon meg többek közt a Dylan-féle Knockin’ On Heavens Door átértelmezése, vagy a Terminator-mozihoz írt You Could Be Mine. Ez a lemez egyben a vég kezdete is volt a klasszikus Guns-felállás számára, hiszen a zenekar kulcsdalszerzője, a háttérember Izzy Stradlin a lemez elkészülte után elhagyta a zenekart.

7. R.E.M: Automatic For The People
(Warner, 1992)

Warner Bros.

Az R.E.M., bár az első pillanattól izgalmas lemezekkel állt elő, 1987 és 1992 között futotta a legnagyobb formáját. A Documenttel a zenekar maga mögött hagyta az alternatív státuszt, az 1990-es Out Of Time-mal sztárzenekarrá emelkedett, és betört a kommerciálisan legsikeresebb együttesek közé, két évvel később pedig egy olyan lemezt készített, melynek megjelenése után egyenesen a világ legfontosabb zenekarának tűnt a Michael Stipe vezette négyes. Az Automatic For The People akusztikus jellegű, mint az Out Of Time, de mások a színei, mint megelőző lemeznek, másképp változatos, lassabb a tempója, és különleges hangulatot kölcsönöz neki a Led Zeppelin-es John Paul Jones által hangszerelt vonósszekció. Ez a lemez az elejétől a végéig hibátlan, minden cseppje kincs.

8. Oasis: What’s Story
(Creation, 1995)

Creation

A ’90-es évek britpopja az amerikai grunge tarolására adott ellenreakció volt: egy teljes generáció fordult inspiráció gyanánt a ’60-as, a ’70-es, és a ’80-as évek angol könnyűzenéjéhez, a Beatlestől a Sex Pistolsig, a Who-tól a Smiths-ig, a Kinkstől a Stone Rosesig, a T. Rextől és Bowie-tól a Jesus and Mary Chainig. Az androgün Suede és az értelmiségi Blur mellett az éra legfontosabb és legsikeresebb zenekara, „a nép hangja”, az Oasis volt, mely bemutatkozó nagylemeze után 1995-ös albumával ért a csúcsra. Gallagherék ugyan elvesztették a nagy britpopháború kislemezcsatáját a Blur Country House című dalával szemben, de a slágerekkel teli, egyszerre okos és primkó nagylemez mindent vitt. Más kérdés, hogy ennél jobb lemezt az Oasis már nem is készített pályafutása során.

9. U2: Achtung Baby
(Island, 1991)

Island

A ’80-as évek egyik legfontosabb lemezével, a The Joshua Tree-vel a U2 az évtized végére a csúcsra ért, kihozta a Rattle and Hum lemezes-filmes projektet, ami Bonóék szerelmes levele volt Amerikához, de az évtized elejére válaszúthoz ért, mert a big music- és az Amerika-narratívát láthatóan nem lehetett újramelegíteni vagy továbbvinni. A zenekar ritmusszekciója maradt volna a jól bevált úton, Bono és The Edge azonban az új könnyűzenei történések (acid house, baggy, hiphop) hatása alá került és a kísérletezés mellett tette le voksot. Ahogy a ’70-es évek közepén David Bowie, ők is Berlinben kerestek inspirációt – a német metropolisz amúgy is az éppen zajló európai átalakulások epicentrumát adta az éppen leomló Fallal. A remekmű végül elképesztő kínok között született meg, egy ponton úgy tűnt, hogy csak egy marék kísérleti hulladék van a zenészek kezében, végül csodás módon – és Brian Eno producer segítségével – minden a helyére hullott, és a poptörténelem egyik legfontosabb, korszakhatárt jelentő dalgyűjteménye állt össze.

10. Blur: Parklife
(EMI/Food, 1994)

SBK

Amíg az Oasis az együtténeklős proletár stadionesztétikát képviselte a britpopban, a Blur a londoni, művészképzős, értelmiségi milliőt, az iróniát, a gúnyt, a nagyvárosi neurózist, és az artpunkos beindulást oltotta slágeres popdalokba. Damon Albarn énekes és Graham Coxon gitáros alkotói párosa itt még működőképes egységben és könnyű kézzel szórta a beat-, artpop-, és new wave-hatásokban fürdőző dalokat, olyanokat, mint a címadó Parklife, a szívhez szóló To The End, a hasonlóan epikus End Of The Century, vagy a ’90-es évek MTV-korszakának egyik legnagyobb slágerét, a korszellemet szórakoztatóan táncos köntösben prezentáló Girls & Boyst. A Blur egy év múlva ugyanezeket a hangulatokat pakolta már kissé túlfőzött módon a The Great Escape-re, hogy aztán 1997-es cím nélküli lemezével megölje a britpopot.