Cikksorozatunkban a 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál magyar alkotásait mutatjuk be. A Kettévált ország című filmet Az emlékezés formái nevű szekcióban vetítik szombaton 17:30-kor és vasárnap 12:30-kor.

A Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró és producer, Papp Gábor Zsigmond ismert a magyar közelmúlt eseményeit feldolgozó dokumentumfilmjeiről. Korábban készített filmeket a Kádár-korszak sötét oldaláról (Az ügynök élete, Kémek a porfészekben), de az ő nevéhez fűződik a Magyar retró-sorozat is, legutóbb pedig Szabó Magda világsikerét dolgozta fel.

A Verzió dokumentumfilm-fesztiválon a Kettévált ország című másfélórás filmjét vetítik, erről kérdeztük a rendezőt.

hvg.hu: Tíz jobboldali(nak mondott) és 10 balliberális(nak mondott) magyar művésszel interjúzott. A beszélgetések alapján hogy látja, tényleg olyan erős a kulturális szembenállás a kétféle oldal képviselői között, mint ahogy azt a kormánymédia kommunikálja? Mit mond el a nézőnek a kultúrharcról a film?

Papp Gábor Zsigmond:  „Kultúrharcról” nem esik szó, mivel a beszélgetéseket 2016-ban és 2017-ben vettük fel, ez a kifejezés pedig - így, idézőjellel - idén került bele a napi politika szókészletébe. 20 jelentős magyar művész szerepel a filmben, szinte kivétel nélkül Kossuth-díjasok, Nemzet Művészei, Művészeti Akadémikusok. Eredetileg 22-en lettek volna, és az lett volna a címe, hogy A nemzeti 22. Ketten a betegségük miatt nem vállalták már az interjút. Kocsis Zoltán azt mondta: „én már csak befelé figyelek.” Esterházy Péter pedig azt: „én majd a hiányommal leszek jelen a filmedben.”

hvg.hu: A cím - Kettévált ország - mindenesetre ezt a létező szembenállást sugallja. Mikor vált ketté ez az ország?

Papp Gábor Zsigmond: Vélhetően Istvánnál és Koppánynál. A rendszerváltás tekintetében pedig rögtön a genezisnél. Emlékszem, 1989 őszén időközi parlamenti választás volt az V. kerületben, és a jelöltek arcát a plakátokon már akkor is telefirkálták. Az egyiket horogkereszttel, a másikat Dávid-csillaggal. Kiábrándító volt látni, hogy még meg sem dőlt az egypártrendszer, és a várva várt szabadságot sokan a gyűlölködés szabadságaként értelmezik. Az Antall-kormány idején tovább romlott a helyzet, az utcai anyázós stílus a parlamentbe is beköltözött. A politikai megosztottság annyira felhergelte az embereket, hogy a taxis blokád idejére – alig fél évvel a szabad választás után – szinte polgárháborús helyzet alakult ki.

hvg.hu: Tett-e valaki az ön számára meglepő vallomást az interjúk során? Olyat, amiről azt gondolta korábban, hogy na, ilyet XY biztosan soha nem mondana?

Papp Gábor Zsigmond: Persze. Mert bár olyan emberekről van szó, akik gyakran nyilvánulnak meg közéleti kérdésekben, de szuverén alkotók és szuverén gondolkodók, akiket nem lehet egy az egyben azonosítani egyik vagy másik táborral. Úgyhogy számítottam, sőt vágytam a meglepődésre. Nagyon izgalmasnak találom például, amit Kerényi Imre mond a politikai váltógazdaságról, Röhrig Géza az egyházi javak privatizálásáról, Spiró György a nyugati hitelek elengedéséről, Dörner György az Antall-kormány hibáiról, Fekete György az SZDSZ-ről, Konrád György Antall taktikázásáról vagy Szőcs Géza a turáni átokról. Más példákat is lehetne említeni, most hirtelen ezek jutnak az eszembe.

Röhrig Géza

Kettévált ország

hvg.hu: Az interjúalanyok beszámolói alapján kialakítható egy egységes kép, vélemény a rendszerváltásról?

Papp Gábor Zsigmond: Nem, de nem is ez volt a cél. Inkább az, hogy hallgattassék meg a másik fél is, és ne gondoljuk ab start azt róla, hogy hülye, vagy gonosz. Párhuzamos világokban élünk, és csak azt olvassuk és halljuk meg, ami egybecseng azzal, amit gondolunk.

Csaknem 30 éve zavar, hogy ugyanazt a dolgot mennyire ellentétesen lehet magyarázni, és alapfogalmakban sincs meg a konszenzus.

Biztos naivan és patetikusan hangzik, de annak örülnék igazán, ha a film segítené a párbeszédet egymással, és a szembenézést önmagunkkal.

hvg.hu: Ön hogy élte meg személy szerint a rendszerváltást?

Papp Gábor Zsigmond: Nekem az volt életem „nagy pillanata”, olyan, mint a szüleim generációjának 1956. 22-23 éves egyetemistaként a legérzékenyebb koromban ért. Minden tüntetésre elmentünk a barátaimmal, és már akkor is dokumentátorként róttam az utcákat. Fényképeztem az utcanév táblákat, amelyekről tudni lehetett, hogy meg fognak változni (Népköztársaság útja, November 7-e tér, stb.). Hangnaplót is vezettem. Diktafonra rögzítettem és kommentáltam a személyes életemen kívül a történelmi-politikai események hangjait is. Nagy Imre újratemetését, a köztársaság kikiáltását, a romániai forradalom és az első szabad választások rádió- és tévéközvetítéseit. 

Aztán az évek múlásával egyre inkább úgy éreztem, hogy nem ilyen lovat akartam. Hogy óriási pazarlás történt. Az a hatalmas energia, ami a rendszerváltás körül felszabadult ebben a társadalomban, semmilyen módon nem hasznosult. Hagytuk, hogy elillanjon, és most csalódottság van bennünk. Úgyhogy ez a film nekem egyfajta önterápia is. Engem régóta feszítő kérdéseket tettem fel jelenlegi és 10-20-30 évvel ezelőtti bálványaimnak. Sok mindenre választ is kaptam, de ezek a válaszok nem mindig megnyugtatók.