Tulajdonképpen semmi nem változott, ugyanaz a hang, ugyanúgy nyomja, ugyanolyan jók ezek a számok, mondja egy rutinos zeneipari ismerősöm, és tényleg igaza van. (Attól eltekintve, hogy nem emlékszem, láttam-e valaha fúvósokat egy Iggy Pop-koncerten. Nem láttam.)

Reviczky Zsolt

Ha nem tudnám melyik évet írjuk éppen, simán gondolhatnám, hogy nem most van, hanem mondjuk tíz évvel ezelőtt. Nem lehet ugatni a különbséget az akkori, meg a mostani Iggy Pop között.

Orbitális közhely, de az olyan fejeket, mint Iggy Pop vagy mondjuk a másik legnyilvánvalóbb példa, Keith Richards, konzerválja a rock and roll. És persze az életműve esszenciája örök.

Ez az alacsony férfi, akinek a világhírű felsőtestét – amely valójában a rock and roll eleven térképe és emlékműve, hús-vér manifesztum, háromdimenziós metafora – nemrég egy amerikai egyetemen tanulmányozták, 72 éves. Hetvenkettő. Mégis úgy tolja, úgy teszi, veszi magát – természetesen félmeztelenül, de ezt tán mondani sem kell (csak a koncert végefelé vett fel valami felöltőt, aztán egy egészen bizarr palástot) –, úgy dobja el a mikrofonállványt, úgy megy le a színpadról, és úgy vonul el a közönség előtt, úgy hajol be közéjük, úgy incselkedik, ordít, káromkodik, megy át érzelmesbe, aztán megy vissza állatba, úgy megy le kutyába, hogy az tényleg ennek az öntörvényű és amúgy szolidan kihalóban lévő műfajnak és embertípusnak a definíciója.

Reviczky Zsolt

Ami pedig a koncertprogramot illeti, annak a jelentős része Iggy pályájának az elejét idézte meg, hiszen a számok majdnem fele a korát megelőző, műfaj- és attitűdteremtő protopunk Stooges repertoárjából került a Budapest Park színpadára. Széles és gazdag életmű Iggy Popé (született James Osterberg), de ha az igazán fontos dalaira és igazán jól sikerült, emblematikus lemezeire gondolunk, akkor azt azért le kell szögeznünk, hogy a számos különös vagy különleges lemez mellett csak az életmű egy kisebbik részét nevezhetjük annak (ebben is hasonlít egyébként egy hozzá sok szempontból és tekintetben közel álló művészhez, a néhai Lou Reedhez).

Reviczky Zsolt

Nem véletlen tehát, hogy a műsort leuralták a Stooges-klasszikusok – ezek minden vitán felül álló remekművek, olyanok, mint a koncertnyitó I Wanna Be Your Dog, a Search and Destroy vagy a TV Eye. És az sem meglepő, hogy a maradék, mármint a műsorba válogatott szóló-Iggy-dalok nagyobb része, összesen hat szám pedig a David Bowie-val közösen elkészített berlini lemezekről, a Lust For Life-ról és a The Idiotról kerültek ki.

Persze, ezek is kihagyhatatlan slágerek: a Lust For Life (látom magam előtt, ahogy Renton rohan a Trainspottingban), a Passenger (ami a fúvósokkal szinte jobban hasonlított a Siouxsie and The Banshees-féle átiratra), vagy a hűvös Nightclubbing többek közt. És akkor még ide pakolhatjuk a The Jean Genie című Bowie-örökbecsűt, amit Iggy ugyancsak eljátszott ezen az estén.

Viszont, ha már feldolgozások, rohadtul szomorú, hogy Nick Cave Red Right Handje, amelyet a turné eddigi állomásain rendre elővezetett, most kimaradt. Ha jól láttuk, Iggy nem kifejezetten, sőt, kifejezetten nem örült annak, hogy 22.00-kor, sőt, 22.00 előtt valamennyivel le kellett jönnie a színpadról. Kiszólt a zenészeinek, hogy jöjjenek vissza, de azok – a szabál az szabál! – nem jöttek vissza. Oda is vágta a mikrofonállványt úgy istenesen, többször is.

Reviczky Zsolt

Az est mérlege persze egészen nyilvánvalóan pozitív. Lehet, hogy érzelgősség, de talán csak a helyzet realista értelmezése, hogy nemcsak naponta pusztul ki tucatnyi állatfaj és olvadnak el a sarkokon a jéghegyek, de az Iggy Pophoz hasonló, nem megoldóképlet mentén szerveződő könnyűzenészek sem nagyon (vagy ha igen, egyre kisebb arányban) termelődnek újra.

Addig nézzük őket, amíg vannak.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: