Végre élőben hallhattuk a Szigeten a világ legtökéletesebb utolsó dalát

Végre élőben hallhattuk a Szigeten a világ legtökéletesebb utolsó dalát

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Csatlós Hanna

A Sziget második napja a Dan Panaitescu Nagyszínpadon a britpop és indie jegyében telt, és elhangzott a 90-es évek brit zenéjének talán egyik legnagyobb himnusza, amelyet rendhagyó módon „Micknek és Keith-nek” címeztek.

A szerdán még az „egyszerű és nagyszerű” Ed Sheeranre heringező és nyomorgó tömegnek a Sziget második napján szerencsére már nyoma sem volt. A könnyűzene vörös üstökű hősét (kollégám szavaival élve) másnap az idők próbáját már kiálló brit zenekarok és zenészek követték.

És mintha előre ki lett volna találva: az angliai időjárás is megérkezett, a brit poprock-felhozatalhoz borús fellegek, el-elcseperedő eső adták a díszletet.

Az estét az annak idején a brit indie zenét a mainstreambe bevezető Franz Ferdinand nyitotta, a zakós és nyakkendős frontember, Alex Kapranos szinte végig mosolyogva és túltelített energiaszinttel próbálta felrázni a vélhetően a nyomott időtől és az első másnaptól betompult közönséget. A glasgow-i zenekar megbízhatóan szállította le az indie bulit, játszottak néhány dalt az idén megjelent új albumjukról, de alapvetően a legrégebbi számaik mozgatták meg az embereket, és úgy igazán csak az utolsó dalokra, a Take Me Outra és a This Fire-re sikerült érezhetően felfokozni a hangulatot.

Alex Kapranos, a Franz Ferdinand frontembere
©

A csütörtök keretes szerkezetét egy másik, a Franz Ferdinanddal nagyjából egy időben induló indie zenekar, The 1975 adta, de ami talán ennél is fontosabb, hogy a két formáció között fellépett egy igazi kuriózum, a 90-es évek britpop hullámának egyik ikonikus frontembere, Richard Ashcroft is.

Ő volt az énekese az 1999-ig létező, majd 2007-ben egy nevetségesen rövid időre ismét összeálló, a Glastonburyn headlinerező The Verve nevű zenekarnak, amellyel egy sorban talán csak az Oasist, a Pulpot és a Blurt érdemes említeni. Ha Richard Ashcroft személye máshonnan nem is, akkor onnan biztosan mindenkinek ismerős, hogy ő az a bőrdzsekis, bozontos hajú fickó, akinél öntudatosabban még senki nem sétált London utcáin mindenen átgázolva, négy és fél percen keresztül egy videoklipben. Igen, a Bitter Sweet Symphonyról beszélünk. Ha a britpopnak van himnusza, akkor bizony őrült nehéz eldönteni, hogy ez a dal vagy az Oasis Wonderwallja, esetleg a Don’t Look Back In Anger az.

Richard Ashcroft a The Verve óta szólóban nyomja, idén jött ki az ötödik saját albuma, és meglepően sikeresek és ismertek azok a dalai is (They Don’t Own Me), amelyek már maguk mögött hagyták a 90-es éveket. Ashcroft azonban mindvégig az egyik legjellegzetesebb hangja maradt a szcénának, nem véletlenül mondta a tiszta – és közelítve az 50 felé: most már jótékonyan karcosodó – hangú lancashire-i zenészről Chris Martin, hogy „a világ legjobb énekese”.

Az a Szigeten is nyilvánvalóvá vált, hogy a szólóprojektekben fogant számokra és a The Verve melankolikus, hegedűszólamokkal átfuttatott szimfóniáira még akkor sem szégyen teli torokból énekelni, ha ezek a dalok már-már zavarba ejtően magasba tudnak érzelmileg emelni.

Ezek olyan tipikus, esőben ázva éneklős számok – átmosnak.

Különösen a saját kábítószeres élményei alapján megírt, meglehetősen sötét tónusú és őszinte The Drugs Don’t Work című szám. Aligha akadt bárki is, akinek nem szorult össze a torka/gyomra (habitustól függően), amikor a színpadon Ashcroft egyszál gitár mellett tárulkozott ki általa.

©

A koncert flow-ját, és így kicsit a varázst is, egyébként maga Ashcroft törte meg azzal, amikor a kezdeti lelkesedés után valami szemmel láthatóan nagyon elrontotta a kedvét. Ez a koncert felénél már odáig fajult, hogy látványosan szétvetette az ideg, belebokszolt a mikrofonba, szidta a színpaddal szemben a keverőtornyot („this fucking tower”), valamit még mutogatott is. Utána aztán imádkozhatott az ember, hogy ne durranjon szét Ashcroft agya a színpadon, mert ez a végtelenségig perfekcionista ember még képes nekünk megsértődni, és otthagyja a felénél a saját koncertjét.

Szerencsére a vége felé valamennyire sikerült lecsillapodnia és feloldódnia, el is árulta, az a baja, hogy annyira fel vannak hangosítva a színpadon a monitorládák, hogy csak saját magukat hallja, a közönséget egyáltalán nem. A technológia szétválaszt bennünket – mondta, és hát ő már csak „ilyen dinoszaurusz”, aki szeret kapcsolatot teremteni a közönségével még egy nagyszínpadon is.

Valóban pocsék érzés lehet, ha fogalmad sincs arról, hogy a tömeg előtted miként reagál arra, amit csinálsz a színpadon, de azért az utolsó számnál eléggé egyértelművé vált, hogy is érzi magát a közönség. Elérkeztünk a Bitter Sweet Symphonyhoz, amely szerintem a világ legtökéletesebb befejező száma, az utolsó utáni dal, amelyet követően már nincs értelme semmilyen ráadásnak; inkább időt kell hagyni, hogy lecsengjen bennünk a túlcsordulás.

©

Persze, Richard Ashcroft is tudta, hogy mindenki ezt a rongyosra kommercializálódott számot várja a legjobban, ő mégis teljes szívvel, gyakorlatilag úszva a boldogságtól adta azt elő. Még szép, hiszen az idén a legjobb brit zenei írónak járó elismeréssel, az Ivor Novello-díjjal kitüntetett Ashcroft 22 év után végre megkapta a Bitter Sweet Symphony szerzői jogát. Mivel az azóta agyonjátszott slágerhez a The Verve a Rolling Stones The Last Time című dalának szimfonikus változatát használta fel, a szám szerzői két évtizeden át hivatalosan Mick Jagger és Keith Richards voltak, így a jogdíjak is az ő pénztárcájukban csörögtek. A jogokról a két rockveterán azonban idén tavasszal lemondott Ashcroft javára.

Tett is feléjük egy elegáns gesztust a zenész: a dalt „Micknek és Keithnek” küldte a színpadról, majd pedig jól megénekeltette a közönséget, amely nyilván kívülről fújta az egész számot. Ezt követően Ashcroft visszaöltötte magára a derekára kötött piros pulóverét, felhúzta a cipzárt. De ez a cipzárfelhúzás nem akármilyen gesztus volt ám, minden benne volt! Egy, a végére a keverőtoronnyal megbékélt, a közönségének végtelenül hálás, de legelsősorban egy győztes ember cipzárfelhúzását láthattuk. Azé a győztesét, akitől most már senki sem vitathatja el a britpop himnuszát. Ezzel a büszke mozdulattal fordult sarkon Ashcroft, és levonult a színpadról. 

Így volt tökéletes a befejezés, már csak az esőnek kellett volna jobban elerednie. 

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Hozzászólások