Iggy Pop a nyár közepén a Budapest Parkban adott újra ütős koncertet életműve legjobb dalaiból (leginkább a Stooges-korszakban és a 70-es években született dalokból). Olyan koncertet, amilyet megszoktunk tőle sok-sok éve: dögös, pörgős, karcos rock and roll. Ilyesmi manapság már nemigen terem a világ garázsaiban (tényleg, próbálnak még garázsban zenekarok?). És üvöltöttük vele, hogy I wanna be your dog, meg hogy I am the passenger, ahogy kell. A koncert úgy volt jó, ahogy volt, és nem azért, hanem attól függetlenül, hogy történetesen egy 72 éves fickó zúzott a színpadon. (A koncertről egyébként itt írtunk bővebben.)

Mindezt csak azért bocsátom előre, mert itt van a 18. sorlemeze, amellyel kapcsolatban az nagy kérdés: hogy jön ez, mondjuk a Search and Destroyhoz. Hogy jön az őrjöngő punkhoz egy ilyen artisztikus, free jazzes, időnként szavalós, máskor ordibálós, néhol filozofikus, másutt kifejezetten ironikus dalcsomag?

Le sem tagadhatná a Free a rokonságot a Blackstarral, Iggy három éve meghalt barátja, David Bowie ön-requiemjével. Ő is free-jazz zenészekkel vette fel saját búcsúját evilági életétől, Iggy is egy zseniális jazz-trombitásra, Leron Thomasra lelt ezúttal, akinek játéka és szerzői munkája meghatározza az albumot. És az is elég feltűnő párhuzam, hogy a dalok jelentős része így vagy úgy, de bizony a nagy sötétség felé vezető útról szól.

A lemez legtöbb számát tehát Thomas jegyzi szerzőként és producerként is, néhányat a szintén a most becserkészett zeneszerző-gitáros-énekesnő, Noveller (eredeti nevén Sarah Lipstate), Iggy Pop mindössze kettőben tüntette fel magát társszerzőnek. Talán ezért is nyilatkozta, hogy az albumon ő csak kölcsönadja a hangját más művészek gondolatai közvetítéséhez.

Valljuk be – hiszen egy ilyen fickónak mindent megbocsátunk –, Igyy Pop a 2000-es években elég jellegtelen albumokkal jelentkezett, sokszor ezekről az az érzése az embernek, hogy csak arról szólnak, mennyire szereti gazdája azt a jellegzetes dörmögő hangját, ami szerinte jól áll francia sanzonok, Beatles-balladák vagy jazz-sztenderdek előadásához. De ezek inkább érdekességek voltak a fél évszázados karrierben, mint izgalmasak. Úgy tűnt, a 21. században már csak a koncertjei jelentenek igazi élményt – mondjuk, azok nagyon.

2013-ban azonban még a Stooges-szal szerencsére rendesen beleordították az éterbe egy album formájában, hogy Ready to Die. És mintha ez előrevetítette volna, hogy a zenekar tagjai közül többen valóban követik a 2009-ben elhunyt Ron Ashetont, majd távoznak az egykori barátok-harcostársak is, előbb Lou Reed, majd David Bowie.

Ebben a hangulatban találtak egymásra Josh Homme-mal, akivel elkészítették 2017-ben a Post Pop Depression című kritikai és közönségsikert is hozó albumot, amit mellesleg nagyon sokan a mindent és mindenkit túlélő énekes hattyúdalának gondoltak.

Mint látjuk, ez nem jött be.

A Free előzményéről Iggy elárulta, hogy a Post Pop Depression-turné utáni kiégés-fáradság ihlette:

Szerettem volna leereszteni, és egyszerűen csak szabad lenni. Az album csak úgy megtörtént velem, és én hagytam, hogy megtörténjen.

Az intrót leszámítva (ahol nagyjából az előző gondolatmenetet dörmögi be, csak sokkal rövidebben: „I wanna be free”) a lemez elején vannak az előző album folytatásának is tekinthető, kicsit rockosabb, pimaszabb, lezserebb dalok (Loves Missing, James Bond, Dirty Sanchez), amelyekből azért kiderül, hogy szó nincs itt depresszióról, maradt még erő némi iróniára, odamondásra és a kedvenc téma, a szex kitárgyalására. Illetve itt van a lemez egyik előfutáraként már bemutatott Sonali is, aminek a zenéje, főleg a dob „szurkálós pergője”, tényleg kísértetiesen emlékeztet a Blackstarra.

A lemez második fele viszont már tartalmában is az ellazulásé, a költészeté és az elmúlásé. Itt – ahogy ő mondta – olyan művészeknek adja a hangját, mint Lou Reed, akinek a posztumusz verseskötetéből szavalja-dörmögi el a We Are The People-t, és bizony a 2013-ban távozott barát e versében például olyanokat ír, hogy „We are the people who do not know how to die peacefully and at ease”.

A háttérben itt is szívhez szóló trombitaszóló erősít rá az öreg punk verselésére, ahogy a következő trackben is, amikor Dylan Thomast idézi meg. Konkrétan az ő Do not go gentle into that good night című költeményét, amely Nagy László csodálatos fordításában így kezdődik: „Csöndben ne lépj az éjszakába át, / Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. / Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.”

Hát nem így kell punkul megöregedni?

Nem az van, hogy egy műfajteremtő, öntörvényű, sokáig önpusztító punk 70 fölött is lehet elég szabad ahhoz, hogy csináljon akár az – addigiaktól jócskán eltérő – albumokat? Hogy a Search and Destroyból akár ez is következhet? És, még ha az eddigi ilyen kísérletek nem is sikerültek túl érdekesre, a Leron Thomas által gondozott (és végigtrombitált) Free végre egy kifejezetten izgalmas lemez.

Mondjuk, tényleg csak azért nem aggódom Iggyért, mert láttam néhány hete mit művelt a színpadon. A zenekara már rég levonult, de ő még nem akarata abbahagyni. Mikor látta, hogy új dalba már nem foghat, legalább földhöz vágta még egyszer az addig is sokat szenvedett mikrofonállványt.

Nem tudja abbahagyni. Szerencsére.

 

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: