Nem most kezdődtek a viták az új Nemzeti alaptantervről, sőt már egy ideje áll a bál a magyar diákok iskolai életét meghatározó állami dokumentummal kapcsolatban (és jellemző, hogy vita is csak a kormányrendelet megjelenése után alakulhatott ki, ugyan is a NAT teljesen titokban készült). Több intézmény, pedagógusszervezet, pedagógusok (köztük liberális elhajlással nehezen vádolható egyházi iskolák tanárai) is megszólaltak már az új az NAT nyilvánosságra hozatala óta, jelezték kifogásaikat annak tartalmával, szellemiségével kapcsolatban, nehezményezték, hogy annak kidolgozását nem előzte meg valódi szakmai egyeztetés, párbeszéd, és hogy valójában azt sem lehet tudni, kik, milyen szakmai kör dolgozták ki azt. Számos cikkünk született az elmúlt időszakban a NAT-ról és az arra érkezett reakciókról.

Bár szignifikáns mennyiségű kritikus véleményt hallhattunk az elmúlt hetekben, azt azért nem mondhatni, hogy háborog az egész szakma, mert, ha az összes intézményt és az összes pedagógus számát vesszük alapul, és azt összevetjük a kritikus hangok számával, akkor nem kapunk őrületesen magas arányt. Ám egyrészt a kritikát megfogalmazók mellett nem nagyon találkozunk olyan releváns véleményekkel, amelyek szívből és melegen üdvözlik az új pedagógusszakmai alapdokumentumot, másfelől pedig az elmúlt évek központosító, állami pórázra rántó, rendpárti intézkedései után ez a félcsend is üvöltően beszédes.

Most azonban újabb adag olaj fröccsent a parázsra.

A NER Kádár–Horthy-remixét egyszemélyben prezentáló, darutollas-pörköltszaftos Takaró Mihály, aki minden bizonnyal a legnagyobb hatással volt a NAT arculatára, a Magyar Nemzetnek adott interjújában arra a kérdésre, hogy az előírt olvasmányok meghozzák-e a gyerekek kedvét az olvasáshoz, ezt válaszolta: „Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát”.

Nem a gyerekek igényeit kielégítő intézmény. Hát akkor mi?

Gyerekgyár? Gyártósor? Felnőttek önmegvalósító, gyerekösszeszerelő üzeme? Falanszter? Ha a takarói értelmezést vesszük alapul, akkor igen. Egy jól kidolgozott, a jelen pedagógiai tudásait összesítő haladó szellemű Nemzeti alaptanterv, kedves Takaró Mihály, kedves NER, gyerekközpontú, ha úgy tetszik a gyerekek igényeit elégíti ki – és ez persze nem azt jelenti, hogy nincs mögötte gondolat, elképzelés, nincs benne rendszer (ez a szemlélet egyébként még meg is jelenik Csépe Valériáék korábban kukába hajított tantervéből átemelve, a bevezetőben, csak épp az utána következő tartalmi rész mond ennek határozottan ellent).

Egy jó Nemzeti alaptanterv – ami természetesen mozgásteret, választási lehetőségeket ad helyi tantestületeknek, tanároknak egyaránt – nyilvánvalóan törekszik arra, fontos célnak gondolja, hogy átörökítse a kommunitás közös kulturális élményeit, tapasztalatait, teljesítményeit, azaz a nemzeti kultúrát, de semmiképpen sem úgy, ahogy azt a jelenlegi kulturális állam és annak programalkotó megbízottjai elképzelik. Hanem úgy, hogy annak befogadásában érdekeltté tegyük a gyerekeket, azt érdekessé, élővé, jelen idejűvé tegyük a számukra. Hogy mást ne mondjak, itt ismét felmerül a kérdés: hol van a kortárs magyar irodalom a Nemzeti alaptantervből?

A nemzeti kultúrát és annak átörökítését pont az olyan pókhálós agyú fejek veszélyeztetik, mint Takaró Mihály és társai. Amiben ők utaznak, az olyan távol áll a mai gyerekektől, a mai gyerekek világától, világlátásától, hogy azt el sem lehet mondani. Az, ahogyan ők gondolkoznak a nemzeti kultúráról és annak iskolai prezentációjáról, abból nem más lesz, mint életszerűtlenség, a diákok érdektelensége és elzárkózása, kötelező körök, diktált tempó, rend – szabadság nélkül.

A nemzeti kultúrát, sőt, általában a kultúrát ilyen értelemben e pillanatban leginkább a magát nemzetinek nevező rendszer veszélyezteti.