„Adjatok nekem egy csepp energiát, és én odaadom nektek az összeset, ami bennem van.”

Amikor ez a mondat elhangzik egy nagyszínpados koncert huszadik percében, akkor az előadó érzi, hogy baj van – a Sziget Fesztivál pénteki, utolsó előtti nagyszínpados fellépője, a 31 éves Stormzy tanácstalansága pedig teljesen érthető volt.

A brit rap, amelynek a dél-londoni zenész gyakorlatilag állócsillaga, fura. Más behatások, más zenei stílusok formálták, mint a nagybetűs amerikai hip-hopot, más a hangzása, más a szlengje, más az akcentusa.

Egy dolog viszont minden alműfaját összeköti garage-től grime-ig, UK raptől drillig: a közönség. A brit rap nagyjából húsz év alatt jutott el a mainstreamig: kalózrádiókon és tiltott rave-eken indult, DVD-n terjesztett rap párbajok győzteseiből lettek az első sztárjai, a YouTube és a közösségi média támasztotta fel a 2010-es évek közepén, a teljes áttörésben pedig kulcsszerepe volt annak, hogy komoly társadalmi és politikai kérdéseket is megfogalmaztak a színpadon.

Stormzy pedig többszörösen támaszkodik a közönségére. Egyfelől azért, mert a diszkográfiája nagy része abszolút indokolja, hogy a rapper csak energy crew-ként hivatkozik a táborára: a koncerteken ujjfegyverek ezrei vannak folyamatosan a magasban, és szinte lehetetlen nem belekeveredni a spontán pogók valamelyikébe – így volt ez a rapper 2018-as szigetes koncertjén, és még inkább azon a 2020-as, még éppen a Covid előtti prágai klubkoncerten, ahová volt szerencsém eljutni.

Másfelől pedig azért, mert az elmúlt kilenc évben, mióta Stormzy a brit rap nemzetközi arcainak egyike, ő maga folyamatosan megújult. A líraibb, főként istenhitéről szóló dalok már a 2017-es Gang Signs and Prayer című albumán is megjelentek, a 2019-es Heavy is the Head-en már az énekhangját is próbálgatta, a 2022-es This is What I Mean-ről pedig azt nyilatkozta, hogy „azt sem bánja, ha senkinek nem tetszik” – ezen a lemezen szólt a legtöbb szám a saját érzéseiről, kapcsolati küzdelmeiről. Az átalakulásban folyamatosan adagolta hozzá a gengszterimidzshez a humán oldalt, és működött – legalábbis a rajongói vele tartottak.

Stormzy a Szigetre is ezt a kettősséget hozta, ez pedig pusztán zenei alapon összefért: a műsor nagyobb részében egyszerre volt mögötte a DJ-je, illetve egy teljes zenekar és kórus, utóbbi pedig rendre el is lopta a show-t.

A rapper éppen akkor robbant be a mainstream kellős közepébe, amikor beütött a koronavírus-járvány, kettétörve a Heavy is The Head turnéját, így a mostani egyszerre volt annak – a még jóval energikusabb koncertsorozatnak – a pótlása és az új zenék próbarepülése. A setlisten nagyjából hármasával váltották egymást a keményebb és a melankolikusabb számok, ami egy klubban, okleveles rajongók között, de valószínűleg még egy éjszakai, sátras színpadon is jobban működött volna, mint a Sziget kora esti idősávjában.

Akár a setlistben, akár az időzítésben, akár csak a Sziget idén alapból is szellősebb érzetében van a titok nyitja, egy dolog biztos:

a közönség cserben hagyta Stormzyt, egy idő után pedig maga a rapper is beletörődött.

Mint minden fellépése, úgy a pénteki műsor is teljes odaadással, az albumokra pont koncertnyitó céllal felkerülő dalokkal indult. A reakció a Big Michael című nyitányra viszont valahogy így sikerült:

Így jutottunk el a cikk elején említett idézethez. Stormzy maga sem számított ennyire unott táborra, aminek még egy gyomrost bevitt az, hogy a koncert második húsz percében pörögtek le a leglassabb számok. A Cigarettes and Cush­-nál nem sütöm el az olcsó szóviccet, de maradjunk annyiban, hogy normális hangerővel is érthetően tudtunk beszélgetni a tömegben.

Az első életjelekig ötven percet kellett várni: épp a koncert előtt egy nappal jelent meg Stormzy és a Chase and Status, a drum and bass keresztapáinak közös száma, a Backbone, ami egy DK-nagygyűlésbe is életet tudna lehelni, így nem csoda, hogy a Szigetet is felébresztette.

Más kérdés, hogy nem maradt fenn az energiaszint az utolsó fél órára: ilyen volt például a Shut Up, Stormzy korszakalkotó slágere (ez ugyanaz a dal, amelynek a prágai előadását már korábban mutattam):

A fellépés végére Stormzy, ha nem is engedte el a színvonalat, de láthatóan elfogadta a közönséget, az utolsó szekcióban azonban újra hátára vette a koncertet a kórusa.

Függetlenül attól, milyen buli volt, Stormzy, ahogy 2018-ban, idén is lejött a koncert végén a nézők közé a lehető legtöbb emberrel pacsizni és fotózkodni. Hozta a kötelezőt – a többi pedig nem rajta múlt.